Nagyszülővé válni csodálatos ajándék, ugyanakkor a mai rohanó világ eltávolíthatja egymástól a családtagokat, legfőképpen a nagyszülőket és felnőtt gyerekeiket. Ennek kapcsán egy nagymama öntötte ki nekünk a szívét, aki úgy érzi, mióta unokái vannak, a gyerekeiről alig tud valamit. Csak „kidobják” nála az unokákat és rohannak tovább…

„Névtelenül ugyan, de muszáj kiöntenem a szívem. Talán így, közvetve is eljut az üzenetem a gyerekeimhez. Bár ha valaki másnak is segítek vele, már azért is megérte megírni ezeket a sorokat.

Próbáltam a problémáról beszélgetni velük, de nem igazán figyelnek rám, vagy azt mondják: "Igazad van", aztán nem változik semmi. Én pedig belefáradtam...és fáj, nagyon fáj…

Imádom az unokáimat és ők is szeretnek engem. Szívesen, örömmel jönnek hozzám, és én vagyok a legboldogabb, ha nálam vannak! A gyerekeimmel is jó a kapcsolatom, de valami megváltozott.

Régebben még többször hívtak, „csak úgy”, ha nem volt szükségük semmire, akkor is. Ma már alig beszélgetünk. Szinte csak akkor hívnak, ha dolguk van és vigyázni kell a gyerekekre, vagy ha szeretnék őket nálam hagyni egy időre. Ez nem is baj, hiszen mint írtam, imádom őket...
 

De a gyerekeim is hiányoznak!

Attól, hogy nagymama lettem, még anya is vagyok!
 

Fáj, hogy ha nem kérdezek, nem mesélnek szinte semmit. Vagy csak annyit mondanak: „Persze, minden rendben”. Fáj, hogy mindig rohannak. Néha be sem jönnek, csak a kapuig kísérik a gyerekeket. Mikor értük jönnek, ugyanez: nincs idő kávéra, sütire, családi beszélgetésekre, csak a születésnapokon maradnak tovább.

Egyre inkább úgy érzem, a gyerekeim csak napközinek használnak!

Félreértés ne essék: egyáltalán nem jelent gondot az unokáimmal foglalkozni. A hetem fénypontja. De nagyon fáj, hogy annyit nem kapok, hogy a saját gyerekeim is rám szánjanak egy kis időt.

Pedig az édesanyjuk vagyok, akinek ők most is a gyerekei. Tudom, sűrűek a napok, sok a felelősség, a program. De úgy vélem, ez döntés kérdése.

És féltem őket attól is, hogy egy nap, mikor már nem leszek, azt érzik majd: "már késő". Nem akarom, hogy ezt átéljék. Én sajnos tudom, milyen érzés…
 

De persze tudom, nem dönthetek, nem változtathatok helyettük. Talán egy nap a szemükbe nézek, és elmondom mindezt így, ahogy leírtam. 
Ám addig marad ez a levél...és a hiányérzet…”

 

Szerző: Nagyszülők Lapja
Fotó: Freepik