Hazafelé sétálunk kisfiammal, ráérősen, hiszen péntek délután van, nincs házi feladat, nem sietünk sehová. Egyszer csak rámnéz és azt kérdezi: „Anya, ma alhatok a mamánál?” Hirtelen átfut az agyamon, hogy szólhatok-e a mamának az utolsó pillanatban, és vajon ráér-e. De gondolataimat egyre inkább elhomályosítja egy gyönyörű emlék...

Már 35 éve. Elképesztően gyorsan telik az idő. A szívem összeszorul. Az évek úgy szállnak el könyörtelenül, mint egy villanás. Tegnap még együtt beszélgettünk a nagycsaláddal karácsonyfa alatt, nagymamáék házában... Ma már alig vagyunk - és a régi házat is mások lakják.

Milyen távoli mindez! 

Már 35 éve, hogy bóklásztam a hatalmasnak tűnő kertben - számomra az volt a végtelen -, és napestig a lengedező kaprok és földig hajoló meggyfaágak között lopakodtam. A szőlőlevelek közül figyeltem nagyiékat, ahogy csendesen ülnek egymás mellett és szemlélgetik a kertet: Papa egy barackot eszik jóízűen, és közben megbeszélik, mi legyen az ebéd másnap...

Még látom magam előtt a kis kamrát, pontosan emlékszem, mit hol találtam benne. A zsírosbödönben mindig benne volt egy kopott evőkanál. Emlékszem nagymamám kézzel készített tésztáira, amit a hátsó szobában terített szét, hogy szikkadjon, és amire titkon rájártam, és bár biztosan észrevette, mégsem szólt érte soha. Még érzem a piruló palacsinta illatát, az esték nyugalmát, a paplan ölelését és nagymamám dolgos, mégis puha kezét, amit mindig megfoghattam, ha féltem a sötétben.

Most is felidézem a titokzatos kék szekrény különös és kellemes illatát, az elkenődő grafit vonalát nagypapám füzeteiben, a szőnyegek rojtjait és a kert homokjának érintését. 

A házat, ahol mindent megengedtek, mindent megadtak, mégis rendje és ritmusa volt a napnak. 

Mint a mennyország, olyan volt ott lennem. Biztonságos, ragyogó, békés, ártatlan és szabad.

Hiszem, hogy ez a fájó hiány, a keserű emlékezés átfordítható: máshogy is tekinthetek rá. Átdolgozhatom hálává, köszönetté, továbbadandó példává.
Köszönetté, hogy megadatott. Hálává, hogy magammal hordozhatom, a szívemben, örökké.

Megrezzenek. Kisfiam újra szólít.

- „Anya...hallottad? Aludhatok a mamánál?”

A szemébe nézek.

- "Hát persze, kisfiam. Bármikor."

Bárcsak tudnád, mennyire áldott vagy…

 

Szerző: Nagyszülők Lapja
Fotó: Fortepan/Gádoros Lajos