Egy-egy forró nyári délutánon, ebéd utáni pihenés idején, vagy az esti altatáskor mi sem lehetne kellemesebb egy gyermeknek, mint a nagyszülők szeretetteli hangján hallgatni a szebbnél szebb meséket, s közben elmerülni a képzeletbeli szereplők történeteiben, átélve az izgalmakat és megoldásokat… Ehhez hoztunk segítségül két kedves, nyári témájú mesét.

A mesélés csodát tesz a gyermeki lélekkel: nem csupán jóleső időtöltés, de ha kell, gyógyír, és még a köztetek lévő kötődést is erősíti. Meséljetek nyáron is az unokáknak! 

 

Mester Györgyi: Nyári kaland a parkban
 
Az óvodás nagycsoportból elballagó Réka, az iskolakezdés előtti nyár jó részét a nagymamájánál töltötte, mivel szülei szabadsága nem volt elég arra, hogy az egész szünetet kislányukkal tölthessék.
De így is, minden este beszéltek egymással telefonon, és Réka élménybeszámolójából a szülei pontosan tudták, mik voltak az adott nap történései, milyen a kislányuk hangulata, jól érzi-e magát. Ez utóbbival sohasem volt baj, hiszen nagyival remekül telt a nyár.

Reggeli után minden nap kisétáltak a közeli parkba, ahol a kislány megismerkedett a park különböző fajtájú fáival, virágaival, és néha egy-egy érdekes, szép madarat is láttak a lombok között, amelyekről, nagymama jóvoltából, egy csomó érdekes dolgot tudott meg.

De nagyi mást is mesélt.
Igazi mesekönyvből, míg végül a mindennapi felolvasás, a park padján ücsörögve, elmaradhatatlan részévé vált a délelőtti sétáknak.
Réka persze néha magával vitte a babakocsiban Jutka babát, hogy ő is levegőzzön egy kicsit, máskor a nagy pöttyös labdát, amivel nemcsak ügyesen pattogtatni, hanem kapura lőni is lehetett a gyerekeknek kialakított, az igazival szinte teljesen megegyező, kis futballpályán.

Nem szabad azonban megfeledkezni a séták harmadik résztvevőjéről sem, „akit” Réka a ruhája vagy köténye zsebében szokott magával vinni, és otthon nem hagyott volna semmi kincsért.
Ez a harmadik társuk Makk Karcsi volt, jobban mondva egy apró kis makk, „akinek” festett szeme, szája, és a makk-kupak sapka alól kilátszó fekete frufrus haja volt, mindez lakkal alaposan rögzítve.
Ő Réka legkedvesebb óvodai pajtását, Kovács Karcsit volt hivatott megszemélyesíteni. A kis figurát a fiúcska saját kezűleg festette, és emlékül, egyben barátságuk zálogául adta. Igaz, a nyári szünet után, az iskolában majd újra találkoznak, de hol van még a szeptember?! Réka sokszor felemlegette a nagymamának Karcsit, és ezzel meg is indokolta, hogy miért hordja mindig magával a kis makkot.

Az a bizonyos nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi.

Reggeli után, Réka hálóba rakta a pöttyös labdát, nagymama pedig magához vette a még ki nem olvasott mesekönyvet, és indultak volna a parkba. Réka az ajtóból szaladt vissza:
– Várj csak nagyi, Makk Karcsit elfelejtettem belerakni a zsebembe.
– Hagyd inkább itthon – mondta erre a nagymama. – Még a végén elveszíted a parkban. Kiesik a zsebedből labdázás közben, akkor aztán sírhatsz utána. Jobb lenne, ha itthon hagynád.

Rékát azonban nem lehetett lebeszélni az elhatározásáról, és zsebre tette a makkocskát.
A parkban aztán volt nagy labdapattogtatás, kapura rúgás, majd amikor a kislány elfáradt, letelepedett nagymama mellé, és várta a soron következő mesét. Közben nem felejtette el a zsebében ellenőrizni, megvan-e még Makk Karcsi. Sőt, ki is „ültette” maga mellé a padra. Azután várakozásteljesen fordult nagymama felé:
– Jöhet az új mese. Most Makk Karcsi is meghallgatja – tette hozzá.

A mese nagyon izgalmas volt. Annyira, hogy sem Réka, sem a nagymama nem vette észre, amikor a fejük fölött, a nagy fenyő lombkoronájában, elcikázott egy kis vörös villám. Legalábbis, ha valaki megfigyelte volna, bizonyára ennyit lát belőle.
Sajnos, az érdekes mese is egyszer csak véget ért. Nagyi és unokája szedelőzködni kezdtek, hogy hazamenjenek. Réka hálóba rakta a pöttyös labdát, nagymama pedig felvette a szatyrát – amiben persze mindig meglapult egy kis üvegben Réka kedvenc üdítője is -, és már indultak, amikor a kislány felkiáltott:

– Nagyi, eltűnt Makk Karcsi!
– Talán nézd meg a pad alatt, hátha leesett – tanácsolta a nagymama.

Keresték a fűben, a kavicsok között, Réka még a közeli virágágyásban is megnézte, négykézláb mászva kereste mindenütt, de Makk Karcsi csak nem került elő. Potyogni kezdtek a könnyei, annyira sajnálta kis barátja elvesztését.
Hazamentek. Otthon nagyi volt olyan tapintatos – és persze szerette, sajnálta annyira az unokáját -, hogy nem rótta fel a kislánynak: "én előre figyelmeztettelek, ne hozd magaddal a parkba Makk Karcsit, mert…"

Másnap reggel kissé szomorúan indultak a parkba, csak kettesben. Rékának nagyon hiányzott harmadik társuk, Makk Karcsi. Nem is volt labdázás, kapura rúgás, bár a pöttyös labda most is ott lapult a hálóban. Csak csendben leültek a padra, és nagyi kezdte felolvasni a soron következő mesét.
A kislány láthatóan alig figyelt a történetre. Még csak el sem mosolyodott a mulatságos résznél, amikor a szajkó lábára rászorult a makk-kupakból készült papucs.
Talán nem is volt jó ötlet – gondolta nagyi -, olyan mesét választani, amiben szintén makkról esik szó. De azért végigolvasta a mesét.

Amikor becsukta a könyvet és szedelődzködni kezdtek, hirtelen valami koppant a padon, pontosan Réka mellett. A kislány odanézett, és a földön, a fűben, meglátta Makk Karcsit. Akkor a feje fölül is zajt hallott, ágak finom roppanását, és elsuhanni látott egy vörös villámot, ami még cikázott egyet-kettőt, majd ráült egy közeli ágra.

Egy szép, loboncos farkú, barnásvörös kis mókus volt. Ott ült – Réka szerint mosolygott -, és mintha azt mondta volna: én csentem el Makk Karcsit, mert jó csemegének tűnt, de visszahoztam, mert olyan kemény, hogy nem tudtam megrágni.
És valóban, Makk Karcsi kalapján apró fognyomokat lehetett látni, de ez semmit nem változtatott a kislány örömén. Megkerült a barátja, egy „becsületes megtaláló” jóvoltából.

Mit gondoltok: Réka magával vitte ezután is Makk Karcsit a parkba? Elárulom, hogy igen. Csak nem vette elő a zsebéből…

Rodrian: Erzsike kiskacsái
 
Itt az aratás ideje. Zeng-bong a falu és a széles határ. A falu szélén hét parasztház tarkállik.
 
Erzsike fehér falú házacskában lakik a kis tó mellett. Három öreg fűzfa álldogál ott meg a Buksi kutya házikója. Buksi nincs láncra kötve. Okos kis kutya ő, nem bántja a gyerekeket, még a postás bácsit is békén hagyja. Erzsike szívesen játszadozik Buksival.

Közeledik az ebédidő. Erzsike a ház előtti zöld padon üldögél. Tejesüvegből itatja a babáját.
– Igyál szépen, ettől nagy leszel és erős! – beszél hozzá.
Ekkor édesanyja jön felé sietősen, és ezt mondja.
– Figyelj csak! A tarka tehénnek kisborja születik. A nagy istállóba megyek segíteni. „Kisborjú” –gondolja Erzsike. És megkérdi:
– Veled mehetek?
– Nem, kislányom – feleli az édesanyja -, vigyázz addig a kiskacsákra. Itt kering a kánya a fűzfák felett. A kánya ragadozó madár. A kiskacsákat akarja elvinni. Jól vigyázz!
– Vigyázok - ígéri Erzsike, és édesanyja már fut is az istállóba.

Erzsike egyedül marad Buksival. A szomszédék Ferije iskolában van, a paraszt-asszonyok meg a férfiak a mezőn dolgoznak. Jani is ott van, Erzsike bátyja; kint zakatol a földeken a cséplőgépe. Erzsike ott áll a tavacskánál, egy kis vesszővel a kezében és kiskacsáit szólítgatja:

– Ide, ide, kiskacsáim! Tas-tas…
Közben-közben a kányát is lesi a fűzfák felett. Buksi is a kányát figyeli. És a kiskacsákat is nézi; feszülten vigyáz. A kislány pedig botocskáját suhintgatva kiált:
– Ide, ide kiskacsáim!

Így telik el egy fél óra, és mivel a kánya nyugton marad, Erzsike unatkozni kezd. A kerítésen át kissé álmosan kandikál az országútra. És ekkor zakatolva közeledik egy óriási, barátságos szörnyeteg, a cséplőgép.
Hatalmas, sárga színű masina, kerekeken jár. Segít a parasztoknak; száz ember munkáját is elvégzi. Igazi varázsgép. Learatja a gabonát és kicsépeli, a magot zsákba gyűjti, a szalmát pedig kévébe köti. A molnárnak éppen csak meg kell őrölnie a magokat, és az emberek már süthetik is az illatos kenyeret.

Mindezt Erzsike is jól tudja, két kezével integet bátyjának, Janinak, aki vigyázva vezeti gépét, nehogy elgázolja a libákat. Erzsike integet és nevetgél.
De hirtelen hangos csaholást, izgatott hápogást hall. Erzsike megfordul és rémülten látja: a kiskacsák ügyetlenül totyognak szanaszéjjel Buksi ott áll a a kis tónál és ugat, ugat. A kánya pedig sietve menekül a fűzfák felett. Kacsát akart rabolni a gonosz madár, de buksi elkergette.
Erzsike a tóhoz szalad. Ijedten és izgatottan tereli össze kiskacsáit. A kánya már eltűnt. Buksi büszkén áll a házikója előtt. Erzsike az ujjain számolgatja a kiskacsákat. Igen, hat kiskacsa. Egy hiányzik! Erzsike nagyon sajnálja a hiányzó kiskacsát, mérges a kányára és figyelmetlenségéért haragszik magára. Szemében két kövér könnycsepp. Lassan Buksihoz bandukol és szomorúan mondja:

– Okos Buksi!
De az okos és barátságos Buksi csak morog.
– Mi van veled, Buksi? Haragszol? – kérdi Erzsike. Egyszer csak bátortalan hápogást hall Buksi felől.
– Buksi! – kiáltja megrettenve Erzsike. – Megetted a kiskacsát?

Buksi megsértődik. Óvatosan félreáll.
És Erzsike? A kutyaól szalmájában megpillantja a csipogó, pelyhes kiskacsát, a hetediket. Buksi vigyázott rá. Erzsike egy kicsit szégyelli magát a kutya előtt.
– Óh, te jó Buksi! – mondja, aztán óvatosan leviszi a hetedik kiskacsát a tóhoz. A tóban ott úszkál a többi hat kicsi kacsa és vidáman le-lebukik a víz alá. Erzsike újra boldogan őrzi a kacsagyerekeket.
Nemsokára megérkezik anya a többi asszonnyal és férfival a nagy istállóból. Jön Jani is – meg Feri az iskolatáskával.
– Nicsak, a kis kacsapásztor! - kiáltja Jani, és anya megkérdi:
– Vigyáztál rájuk?
Erzsike nagyon halkan felel:
– Nem én, hanem a Buksi.

Mindenki nevet és anya mosolyogva mondja:
– Erzsike, a Tarkának szép kisborja született. Tarka kisborjú, vékony, hosszú lábacskákkal. Holnap megnézheted.

 

Fotó: Freepik