Olykor akadnak olyan helyzetek, hogy a nagyszülő kénytelen felnevelni az unokáját. Bár a tinik nem feltétlenül örülnek ennek, később hálával gondolnak vissza ezekre az évekre - mint a most következő bejegyzés szerzője. Olykor akadnak olyan helyzetek, hogy a nagyszülő kénytelen felnevelni az unokáját. Bár a tinik nem feltételnül örülnek ennek, később hálával gondolnak  vissza ezekre az évekre - mint tette azt Clint Edwards, a No Idea What I'm Doing: A Daddy Blog apukás blog szerzője, aki egy blogbejegyzésben írt erről.

"Amikor 14 éves voltam, egyik nap összecsomagoltam és leléptem otthonról. Akkoriban sokat veszekedtem az anyámmal, az apámra meg nem nagyon tudtam számítani, hol a része volt az életünknek, hol pedig nem, ráadásul gyógyszerfüggőként élt.

Egy ideig próbálkoztam azért nála is lakni, de nem éreztem jól magam. Ezután barátoknál húztam meg magam, de végül megkérdeztem a nagymamámat, beköltözhetek-e hozzá. Ő akkoriban a hetvenes éveiben járt, szóval nem nagyon repesett az örömtől, ennek ellenére igent mondott.




Végül vele laktam egészen addig, amíg elvégeztem a középiskolát - és csak most, immáron 3 gyermek édesapjaként, a 20. érettségi találkozómat követően fogtam fel, hogy a nagyim mennyi mindent beáldozott, amikor beadta a derekát és befogadta a zűrös, enyhén drogfüggő, ingerült, az iskolából gyakran lógó, mocskosszájú, lázadó unokáját.

A nagymamámmal minden miatt harcoltunk: a házi feladatokon, a lányokon, a drogozáson, öltözködésen, higiéniás kérdéseken, valláson, a borzasztó mozifilmeken és a még borzasztóbb zenéken. Csak ketten voltunk abban a házban, és ő soha nem vette le rólam a szemét egy pillanatra sem. Még mindig emlékszem, ott ücsörgött a kis fehér műanyag hintaszékében a hűtő mellett, ráncos kezén csillogott a kézkrém, ahogy a homlokán pihentette, és vállai előregörnyedtek, miközben arra próbált rájönni, hogyan is kell felnevelni egy tinédzsert - évtizedekkel azokat az éveket követően, hogy az ember úgy általában felnevel egy tinédzsert.

100 százalék biztonsággal állíthatom, hogy sosem térek jó útra és fejezem be a középiskolát, aztán meg megyek egyetemre, ha nincs a nagymamám. Most, 37 éves koromra - úgy érzem - tisztességes férfivá értem, aki stabil házassággal és nagyszerű gyerekekkel dicsekedhet.

És mindez annak köszönhető, hogy a nagyim egykor azt mondta: "Igen. Élhetsz nálam."

21 éves voltam, amikor a nagymamám meghalt - sajnos nem érhette meg, hogy olyan ember vált belőlem, akire büszke lenne. De bevallom, valahányszor ránézek erre a ballagásos fotómra, azért látom a szemében a megkönnyebbülés mellett a büszkeséget is.

Szóval kedves nagyszülők, akik kénytelenek felnevelni a gyermekük gyermekét - tisztában vagyok vele, hogy nehéz és keserves dolog ez. De szeretném, ha tudnátok, ti vagytok azok, akik megmentitek annak a gyereknek az életét. Ne engedjétek hát el őket, még akkor sem, ha úgy tűnik, nem értékelik az erőfeszítéseiteket - higgyétek el, majd fogják. Én már csak tudom."

Forrás, fotó: Facebook/No Idea What I'm Doing: A Daddy Blog