Nagyszülő vagy, és aggódsz, hogy keveset adsz unokádnak? Megnyugtatlak, hogy nincs más dolgod, mint többet adni - magadból és az idődből! És hogy miért olyan biztos, hogy ez elég? Elmesélem…
Gyerekkoromban minden nyarat nagyszüleimnél töltöttem. Hogy ez mennyire meghatározó volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy részletesebb emlékeim vannak ezekről a nyarakról, mint bármely más időszakból.
Minden náluk megélt egyszerű pillanat, érzés, hangulat beégett az emlékezetembe, ahogyan az illatok, fények és hangok is. De legfőképpen a mindent átjáró, irántam és egymás iránt érzett szeretetük…
Sosem vittek külföldre, még csak belföldön sem utazgattunk. Nagyszüleim sosem hagyták el otthonukat, a fővárost, kivéve néhány ritka rokonlátogatást. Ők így is boldogok voltak és teljes életet éltek. Én pedig egyfajta biztonságos burokban léteztem a közelükben, és boldog voltam, bár ezt akkor nem tudtam… De a folyamatos jókedv, béke, kiszámíthatóság és nyugalom, amit ott éreztem, maga a boldogság volt.
Emlékszem a reggelekre. Nagymamám már a konyhában főzte az ebédet, hiszen az minden délben az asztalon volt. Ők korán keltek, de sosem ébresztettek fel, hagytak aludni, amíg jólesik. A reggelim ott várt az asztalon, a kedvenc teámmal - aminek hihetetlen, de mindig ugyanolyan íze volt! Fogalmam sincs, hogy Mama hogyan tudta minden alkalommal egyformán finomra készíteni. A piruló palacsinta illata dél körül már bejárta a házat, sőt az udvart is... Nagyapám délelőttönként a műhelyben dolgozott. Minden délben együtt, csendben lapátoltuk az ebédet. Néha a déli híreket hallgattuk közben. Nagyszüleim keveset beszéltek, de mikor igen, akkor az fontos volt. Sosem nyaggattak semmivel, de érdeklődtek a dolgaimról. Ha hallgatni volt kedvem, nem zavartak meg benne. Tudták, hogy ilyen vagyok. Csendes. És náluk önmagam lehettem.
Olyan emlékem sincs, hogy vásárolgattunk volna. A karácsonyt és a születésnapokat kivéve nem halmoztak el „cuccokkal”, de minden nap ott várt a kedvenc csokim „véletlenül” elrejtve a kredenc tetején...
Szinte egyáltalán nem voltak náluk játékok, legfeljebb könyvek. Éppen ezért mindig feltaláltam magam. Az egész napom a játéké volt, és sosem unatkoztam! Elég volt egy újságpapír és máris bemondó voltam. Akadt egy darab fa és egy kalapács? Kalapáltam. Rajzoltam. Túrtam a földet. Bicikliztem a környéken, kimehettem egyedül fagylaltért, és néhanapján elmentünk a közeli strandra. És nem volt perc, hogy ne figyeltek volna rám! Én mégsem éreztem ebből semmit, csak egyszerűen tudtam, hogy biztonságban vagyok.
Néha persze kellett segíteni is a ház körüli dolgokban. Mamával borsót szedtünk, süteményt sütöttünk. Papával gazoltunk (azóta is imádok kertészkedni!) és esténként meglocsoltuk a kertet. De ez mind-mind élményként maradt meg bennem!
Néha rájártam a mama kézzel készített tésztáira, és azt hittem, nem veszi észre. Ma már biztos vagyok benne, hogy tudta, mégsem szólt érte soha. Egyszer szétszedtem a kerítést, hogy kiszökjek. Papa mérges volt, de nem szidott meg. Némán javította meg a drótot. Szemében láttam csak a haraggal vegyes aggódást, és abból a pillantásból többet tanultam, mint bármi másból.
Az ő egymás iránti csendes és rendíthetetlen szerelmük, szilárd összetartásuk, szelíd kedvességük, szigorú, de sosem korholó, szeretetteli gondoskodásuk pótolhatatlan értéket, gyönyörű emlékeket adott nekem. A legszebb hónapjaimat náluk töltöttem. Bárcsak újra érezhetném a jelenlétüket! Hálás vagyok, hogy ilyen nagyszülőket kaptam az égiektől. És hálás vagyok, hogy bármelyik pillanatban fel tudom eleveníteni, milyen is volt gyereknek lenni náluk. Én ezt kaptam tőlük. A csodás mindennapokat velük. Példával tanítást. Egyszerű, boldog és óvó keretek közt szabad gyermekkort. És ez a legtöbb, amit a nagyszülők egy gyermeknek adhatnak.
Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik
