Az anyaság már akkor elkezdődik, mikor gyermekünk megfogan...vagy talán még annál is korábban. És nem, nem ér véget azzal, ha gyermekeink felnőnek: ott vannak szívünkben és gondolatainkban, amíg csak a szívünk dobban. Vagy azon is túl, az örökkévalóságig...

"Egy ANYA húszéves gyermekének is üzenetet küld, hogy jelezze neki: esni fog az eső, és ne felejtse el az esernyőt.

Egy ANYA felhívja a lányát, hogy megtudakolja, hogy ment az elválás az első iskolai napon, és hogy a lánya eljutott-e az autóig anélkül, hogy könnyek mosnák az arcát...

Egy ANYA vigyáz lánya babájára, hogy az újdonsült anyuka lezuhanyozhasson és legyen ideje magáról is gondoskodni.

Egy ANYA üzenetet küld a negyvenéves fiának, hogy megbizonyosodjon róla: biztonságban hazaért a hétvégi rendezvényről - hiszen csak ennek tudatában tud majd nyugodtan aludni. Harmincnégy éves lányának odafelé menet megveszi a kedvenc kekszét, mert tudja, hogy azt mennyire szereti.

Nem. Már valóban nem lenne szükség arra, hogy megtegye ezeket a dolgokat - mégis megteszi őket.

Mert egy ANYA, amikor csak teheti, szeretné megkönnyíteni a gyerekei életét, még akkor is, ha ők rátermett, felelősségteljes emberek, akik mindent meg tudnak csinálni maguknak.

Egy ANYA mindig tudni akarja, hogy a gyerekei jól és biztonságban vannak.

Mert azzal, hogy a gyerekek betöltik a tizennyolcadik életévüket, vagy elköltöznek, vagy saját gyerekük lesz, az anyaság nem ér véget.
 
Csupán átlényegül."
 

(Danielle Sherman-Lazar)

 

Fotó: Freepik