"Tudom, egyre ritkábban megyek át hozzád, különösen a gyerekekkel, és ezt szóvá is teszed. Azt mondod, szeretnél többet beszélgetni, többet látni, hiszen a lányod vagyok. Igen, én is szeretném, de lassan már csak stresszforrás egy-egy találkozó, én pedig egyre kevésbé tudom rávenni magam, hogy erőltessem azt, ami nincs… Hogy mire is gondolok?" Egy elkeseredett anyuka vetette papírra érzéseit.

"Eleinte minden jónak tűnt. Mikor várandós voltam, rendszeresen kérdeztél, szívesen láttál minket, segítettél, kávézni jártunk, beszélgettünk. Úgy láttam, nagyon vártad az unokákat.
Aztán megszülettek, és bár az első időszakban még jöttél hozzánk segíteni, később már egyre kevésbé érdeklődtél - ha pedig itt voltál, még a kényelmedre is kényesen ügyelnem kellett, pedig néha azt sem tudtam, hol vagyok a fáradtságtól.

Valami megváltozott.

Hidd el, én szeretnék többet beszélgetni! 
De akárhányszor felhívlak, hogy halljam a hangod vagy elmeséljek valamit, épp rohansz, mert találkozód van az udvarlóddal, készülődsz az utazásra vagy „épp jönnek a lányok”. Nem is ez a baj,
 

örülök, ha teljes életet élsz és boldog vagy, de nekem még mindig szükségem van rád!
 

Szeretnék többet beszélgetni!
De ha egymáshoz szólunk, az arról szól, hogy megkérdezed, miért van ilyen kupi, miért nem tanítom meg a gyerekeknek, hogy rakjanak rendet és százszor emlékeztetsz rá, hogy amikor én voltam kicsi, mindig rend volt otthon, és még meleg ételt is sikerült összehozni, és nem érted, miért panaszkodom.

Szeretnék többször átmenni vagy elvinni hozzád a gyerekeket!
De ha ott vagyunk, téged zavar, ha összetapicskolják a fehér kanapét, és hát "túl hangosak", és ne hagyjam ott őket, mert túl nehéz neked velük. És különben is válogatósak, mert nem eszik meg azt, amit ti esztek...

Már nem akarom elmagyarázni, hogy ők még gyorsabban felnőnek, mint ahogy én felnőttem.

Már nem akarom elmagyarázni, hogy ha a pároddal összefognátok, az unokákkal töltött idő egy remek közös program is lehetne.

Már nem akarom elmagyarázni, hogy néha nekünk is szükségünk lenne egy szusszanásra, nekem pedig a figyelmedre, a régi csacsogásokra, vagy legalább néhány biztató szóra.

Egy idő után belefárad az ember. Már nem akarom ezt erőltetni. A gyerekek is kérdezgetik, mikor megyünk a nagyihoz...nekik hogy magyarázzam el? 

Szeretlek, és ők is szeretnek téged, de....ezért nem szeretem átvinni a gyerekeket.

Bár ne így lenne… Bár tudnánk úgy kapcsolódni és beszélgetni, mint régen, vagy mint egy normális kapcsolatban… Azt kérdezed, miért rohanok mindig és miért hívlak ritkábban? 

Én nagyon szeretnék esélyt adni, de egyre kevésbé sikerül. 

Pedig én tényleg szeretném. És ők is, Anya!"

 

Fotó: Freepik