Míg az élet összeköt minket szeretteinkkel, jelenlétüket gyakran természetesnek vesszük, miként minden egyebet is, ami körülvesz bennünket: otthon, család, események, tárgyak… Aztán egy pillanat alatt elveszíthetünk a szívünknek legfontosabbat, és azt érezhetjük: vele együtt mindent elvesztettünk. Az ekkor születő felismerések és bölcsesség azonban örökre velünk marad.

Szüleink, nagyszüleink, szeretteink elvesztése nehezen feldolgozható fájdalom. Mint minden más veszteségnél, sokszor a gyász és hiány mardosásában döbbenünk rá, milyen sokat jelentettek számunkra, hogy mennyire törékeny és értékes az élet… azonban a nehéz időszakok felismeréseket is tartogatnak.

1. A gyász sötétjében megpillanthatjuk az élet, a remény pislákolását, a sötét mellett élesebbé válhat a fény ereje. Rácsodálkozunk az addig természetesnek vett, egyszerű dolgok ragyogó jelenlétére, és a tudatra: mi még itt vagyunk, nekünk még van lehetőségünk!
 

2. Felismerjük a kimondatlan szavakban rejlő, de elmúlt lehetőségeket, és a jövőben kimondott érzések és gondolatok erejét és fontosságát. A szavak a gyász feldolgozásában is segítenek. Énekeljük, beszéljük, írjuk ki magunkból fájdalmunkat!
 

3. Megtapasztaljuk, hogy a bezárkózás nem segít. Legyen bennünk elég gyengeség és erő ahhoz, hogy megéljük érzéseinket, hiszen azok természetesek! Ha elmenekülünk a fájdalom elől, hátráltatjuk a gyógyulást, ám ha közel engedjük magunkhoz és megragadjuk, egyre távolabb tudjuk lendíteni magunktól. Ez a gyógyulás útja.
 

4. Az elképzelt közös jövő már sosem lesz olyan, mint ahogy elterveztük. De ez nem kell, hogy összeomlást jelentsen. Idővel tervezzük újra életünket! Eltávozott szerettünk is ezt kívánná, ennek örülne. Találjunk örömet mindabban, amiben nekünk még részünk lehet. Találjunk célokat. Találjunk boldogságot a családban, az állatokban, a hobbinkban. Szeressünk, öleljünk minél többet - tegyünk hasznos dolgokat, és szórjunk kedvességet a világra, ezzel saját szívünket is szeretettel töltjük meg.
 

5. Segítünk magunknak - és egymásnak is -, ha összekapaszkodunk, beszélgetünk, együtt sírunk vagy épp az emlékek fölött nevetünk (ha már sikerül). Kérjünk segítséget, akár szakemberét is, ha szükséges. Nem kell egyedül megküzdenünk, embertársaink, bár sokszor tanácstalanok, hogyan segítsenek, de ha meghallgatnak és jelen vannak, az már önmagában nagy segítség. Nem vagyunk egyedül!
 

6. Bár eleinte nehéz elhinni, de szerettünk addig velünk van, míg gondolunk rá, emlegetjük, felidézzük. Egy idő után, gyógyult szívvel ezt már mosolyogva tesszük majd.
 

7. Minden, ami azelőtt lényegtelennek tűnt, ajándékká válhat a szemünkben. Mi még felébredhetünk, és megfőzhetjük a reggeli kávét. Mi még gyönyörködhetünk az ébredező természetben. Mi még megnézhetjük a moziban azt a filmet a családdal. Mi még játszhatunk az unokákkal. Mi még… Nos, számunkra ez a sor akár végtelen is lehet. És ezért hálát adhatunk.

Ez az elmenők ajándéka nekünk. Éljünk vele…!

Olvasd el ezt is
Csodálatos írás az anya-lánya kapcsolatról, a szeretetről, elmúlásról:  Bár édesanyám már nincs velem, mégsem vagyok anyátlan
 

Fotó: Freepik