Kun Magdolna könnyesen szép verse egy pótolhatatlan édesanya lelket ölelő emlékét és fájó hiányát idézi fel, megcsillantja az egykori otthon biztonságos nyugalmának rég elmúlt érzéseit, és arról mesél, hogy egy mélyen szerető szívből csak szerető szív születhet...
 

Kun Magdolna: Ha volna még, ki várna

 

Jó lenne hazamenni, ha volna még otthonom,
s ha abban az otthonban várna valaki,
aki kitárná előttem azt a nap-szított fakaput,
melynek elrozsdálló zárját az idő marta ki.

Jó volna, ha édesanyám fáradt karjaiban
ismét fellelhetném azt a régi biztonságot,
mely éreztette velem, bármily galád sorsom,
ölének fészkében oltalmat találok.

Jó volna hazamenni, s kicsit megpihenni
a szőlőlugassal benőtt gangnak hűs kövén,
ahol édesanyám mesélt az életről meséket,
melyekből áradott a jóság, és áradott a fény.

Jó volna még egyszer lágyan megölelni,
s megköszönni néki, hogy megszülethettem,
s megköszönni azt, hogy az ő lelkéből ered
az emberek iránti nagy szeretetem.

Jó volna még utoljára kezét csókolgatván
egy pillantást vetni könnyező szemére,
és szívére rálehelni azt a végtelen nagy hálát,
amiért életet adott az övéért cserébe.
 

 

Fotó: Fortepan/Preisich család