Mit tegyünk, ha úgy érezzük, hogy az egész család ránk telepszik? Önzőségnek számít-e, ha nem jut elég idő az unokára? Legyen-e lelkiismeret-furdalásunk, ha időnként fárasztónak érezzük az unokázást? Miért nem tudnak a fiatalok hálásak lenni akkor, amikor mi annyi mindent megteszünk értük? Kis fonott kontyba tűzött hófehér haj, kötényke, palacsintasütő… Süppedős fotelben ülve mesélgetés a kis unokának, esetleg közös barkácsolás a fészerben… Nagyanyó és nagyapó - ahogy a mesékben élnek.
Ezzel szemben a mindennapi gyakorlat felülírja ezt az idilli képet. Mint sok minden más, a nagyszülő archetípusa is átszíneződik a családok életében.

Az unokák érkezésekor a nagyszülők még javában dolgoznak
Tapasztalataim szerint ez az átrendeződés sok kérdést vet fel, mind a fiatal szülők, mind a nagyszülők körében. Sok családban az unokák érkezésekor a nagyszülők még javában dolgoznak. Megvan a saját életritmusuk, aminek nagy részét a kötelezettségeik foglalják le. Ez eleve tudathasadásos állapothoz vezet.

Konfliktushelyzet - amikor a nagyszülők úgy érzik, rájuk telepedtek a fiatalok
Némelyek úgy gondolják, hogy kevés szabad idejüket inkább regenerálódással, pihenéssel, sem mint a zajos, valamit mindig akaró unokákkal töltenék. A szülők ezt gyakran sértésnek veszik, mert erősen támaszkodnának a nagyszülői segítségre. És máris egy konfliktushelyzet kellős közepén találjuk magunkat, ahol az egyik fél (a fiatalok) úgy érzi, mellőzik, nem támogatják, a másik fél (a nagyszülők) pedig úgy érzi, rátelepszenek, nem értik meg az igényeit, ki akarják használni.

„Nem hagyhatom cserben az unokáimat és gyerekeimet” - örök lelkiismeret furdalás
Akkor sem könnyebb a dolgozó nagyszülők helyzete, ha szívesen „unokáznak”. Némelyeknek állandó lelkifurdalásuk van: többet kellene segíteni, többet kellene az unokákkal lenni, de jó lenne a szabad időben egy kicsit a saját maguk feltöltődésével is foglalkozni. Némelyek boldogan töltik minden szabad percüket az unokákkal, és észre sem veszik, hogy mivel nem/vagy csak nagyon kevés idejük jut a saját kedvtelésekre, barátokra, pihenésre, nem tudnak feltöltődni… Ez a helyzet sem mentes a konfliktusoktól: a nagyszülők barátai elhanyagoltnak érezhetik magukat például. De ennél súlyosabb az a konfliktus, amit az ember ilyenkor belső monológjaiban saját magával vív: „nagyon fáradt vagyok, de milyen nagyszülő az olyan, aki az unokáit ezért nem vállalja”, „annyit dolgoznak a gyerekek, legalább így segítek nekik, nem hagyhatom őket cserben”…

„Önző nagyszülők” - nem a koruknak megfelelően viselkednek?
És bizony ott sem a mesebeli képpel találkozunk, ahol már nem dolgoznak a nagyszülők. Egy részük igyekezne élvezni a nyugdíjas éveket: elkezd nyelveket tanulni, sportolni, vagy csak egyszerűen szeretné élvezni az időbeosztás kötetlenségét. Ezt a fiatalok sokszor - sajnálatos módon még mindig – úgy élik meg, hogy idősödő szüleik „nem a koruknak megfelelően”, egyszerűen önzően viselkednek. Konfliktus. Már megint…

Valljuk be, időnként fárasztó is tud lenni az unokázás
Mivel napjainkban a gyerekek többsége bizony lassan és későn válik le a szülői házról, gyakorlatilag nem veszi ki a részét sem a családi munkamegosztásból, sem a családi költségvetésből (mama-hoteleket üzemeltetünk), a szülőknek nem marad „regenerálódási” idejük az intenzív szülői lét és a nagyszülővé válás között. Ráadásul a fiatalokban ez a helyzet ráerősít(het) a „nekem ez jár” gondolkodásmódra, így meg sem fordul a fejükben, hogy a nagyszülőknek bizony alkalmanként már fárasztó lehet az unokákkal való foglalkozás. A nagymamák és nagypapák pedig – mint ahogy szülői létük során gyakorlatilag mindig – önfeláldozóan alárendelik egyéni érdekeiket a gyerekeik érdekeinek. Ez a helyzet jár a legkevesebb konfliktussal, hiszen a nagyszülők megadó magatartása egyszerűsíti a helyzetet.

Rengetegek segítek, mégsem tudnak a fiatalok hálásak lenni
Sokan jól is érzik magukat ebben a szerepben, mert úgy érzik, fontosak, nélkülözhetetlenek a fiatalok számára. (És ez így is van!) Csakhogy eljöhet az a pillanat, amikor az ember rájön arra, hogy „elfelejtett élni”. Hogy elveszett a teendők, a „szolgálat” tengerében. És ennek a felismerésnek a keserűségét bizony nagyon-nagyon nehéz feldolgozni! És akkor még arról a helyzetről nem is szóltam, amikor a fiatalok a segítségért nem is hálásak, hanem kritikusak és/vagy követelődzőek…

Milyen is akkor ma egy „korszerű” nagyszülő?
Hogyan védhetőek ki, hogyan kezelhetőek a fentiekben említett konfliktusok?
Véleményem szerint az első és legfontosabb, hogy a nagyszülői létet is „csak” életünk egy szeletének szabad tekinteni. Kivételes, és csodálatos szelet, de nem oldódhatunk fel benne! További 3 alapelvet is megmutatok:

Ne adjuk fel elveinket még az unokáink kedvéért sem
Akkor tudunk az unokáknak is valódi értékeket átadni, követendő jó példát mutatni, ha önazonosak maradunk! Hogy ez mit jelent? Nem adjuk fel elveinket, saját értékendünket még az unokáink kedvéért sem! Hogy foglalkozunk a testi, lelki és szellemi karbantartásunkkal is! Hogy az igényeinket meg tudjuk és meg is akarjuk fogalmazni a magunk számára! Ezeket az igényeket el is tudjuk mondani a gyermekeinknek, a nélkül, hogy megbántanánk őket!

Csak akkor segítsünk, amikor ezt tőlünk kérik
„Nagyszülői korszerűségünk” abban rejlik, hogy annyit és akkor segítünk a gyermekeinknek, amennyit és amikor ők kérik (nem avatkozunk be), de csak annyit, és csak akkor,  ha azzal nem kell folyamatos önfeladásban élnünk.

Szánjunk időt testi-lelki feltöltődésünkre
„Nagyszülői korszerűségünk” abban rejlik, hogy nem hagyjuk magunkat testileg, szellemileg, lelkileg megkövesedni: szánunk időt a feltöltődésre, új élmények gyűjtésére, társasági életre – egyszóval mindarra, ami frissen, napra készen tart minket. Így jobban fogjuk érteni az unokáink világát, lesz közös hang, közös téma, amikor (mégiscsak) felkötjük a kötényt a palacsintasütés előtt, vagy megtömjük a pipát, mielőtt letelepednénk a karosszékbe a meséléshez...

Szerző: Gécziné Galla Krisztina
Fotó: FreeDigitalPhotos