
Segíteni akart, kéretlenül – a maga módján…
Nóri története nem egyedi. Egy későbbi tisztázó beszélgetés után kiderült, hogy az édesanyja merő jó szándékból tette, amit tett. Ő dolgozott Nóri féléves kora óta, így az élt az emlékezetében, hogy mennyire nehezére esett akkoriban rendben tartania a lakásukat. Segíteni akart. Kéretlenül. A maga módján. És ez talán az egyik legsikamlósabb kő azon a bizonyos Pokolba vezető úton!
Miért is? Nóriéknál is sérelem sérelemre gyűlt mindkét fél részéről. Nóri úgy érezte, édesanyja állandóan „leminősíti”, soha nem elég jó, amit csinál. A nagymama pedig nem értette, hogy bár ő a lelkét kiteszi, hogy legalább a takarítással ne kelljen a lányának akkor bajlódnia, ha ő ott van, egyetlen jó szót sem kap érte…
Mit tehetünk, hogy elkerüljük a konfliktusos helyzeteket?
1. Fogadjuk el, hogy a gyermekünk felnőtt
A legelső, legfontosabb, és sokak számára talán a legnehezebb, hogy elfogadjuk, az édes kicsi babánk felnőtt. Saját döntései, saját szokásai, saját élete van. Gondoljunk bele abba, mi magunk hogyan viseltük (volna), ha anyánk, apánk, ne adj Isten anyósunk, apósunk – aki ugye szintén „csak” egy anya, egy apa - minden áron része akart volna lenni a mindennapjainknak…
2. Állapodjunk meg abban, hogy hogyan fogunk segíteni
Tudassuk a fiatalokkal – ideális esetben még az első baba megszületése előtt – hogy mindenben (vagy mikben) számíthatnak a segítségünkre. Egy kérésünk van csak: szóljanak, ha kell ez a segítség. Mi magunk nem fogunk ajánlkozni, mert nem akarunk beleavatkozni a kis család életébe. És ha ebben megállapodtunk, be is kell tartanunk a” be nem avatkozási ígéretünket”…
3. Tisztázzuk a segítség feltételeit
Ilyenkor a későbbi feszültségek elkerülése érdekében érdemes azt is tisztázni, hogy számunkra milyen feltételei vannak (és legyenek!) a segítségnek: pl. mennyivel előre szeretnénk, ha szólnának, ha este kellene vigyázni az unokákra. Vagy fizikailag nem bírjuk már a 2 kicsit egyszerre, de egyesével szívesen vigyázunk rájuk. Stb., stb., stb.
4. Fogadjuk el a nemleges válaszokat is
Ha mégis ellenállhatatlan vágyat érzünk egy kis főzőcskére, vasalásra, kerti munkára, vagy bármi másra, kérdezzünk! Kérdezzük meg, van-e bármi, amiben tudnánk segíteni! Ha ilyenkor esetleg nemleges választ kapunk, ne sértődjünk meg! Fogadjuk el, hogy a fiataloknak éppen nincs szükségük a segítségünkre. Nézzük a dolog pozitív oldalát: több időnk marad magunkra, a párunkra, a barátainkra, stb. Még akár büszkék is lehetünk a gyerekeinkre: milyen önállóak, milyen klasszul intézik az életüket, milyen szépen a saját lábukra álltak…
5. Ne a saját szokásaink szerint segítsünk
Ha - nagy örömünkre - kérik, vagy elfogadják a felajánlott segítséget, ne a saját szokásaink, ne a saját szánk íze szerint segítsünk! Úgy hajtogassuk a vasalt ruhát, ahogy az a gyermekünknél szokás! Oda fúrjuk fel a polcot, ahova kérik, és ne oda, ahol szerintünk a legjobb helye lenne…
6. Ne kritizáljuk a szülőket, egyeztessük a nevelési szabályokat
Ha az unokákat ránk bízzák, semmilyen szín alatt ne kritizáljuk a szülőket! Ha a gyermek otthonában vigyázunk rá, az otthoni szabályok (lefekvés ideje, tv nézés szabályai, étkezések helye, módja, stb.) az érvényesek. Ha hozzánk hozzák a gyerek(ek)et, akkor egyes – DE nem alapvető – szabályon változtathatunk, mondván itt ez a szabály, de otthon az otthoni szabályok érvényesek! Ezt világosan a gyermek(ek) tudtára kell adni, a nélkül, hogy (akaratlanul is) a szülők által megkövetelt szabályokat negatívan minősítenénk! Érdemes a „nálunk érvényes” szabályokat a szülőkkel is megbeszélni, így elkerülhetőek a későbbi szemrehányások…

Ha a fentieket igyekszünk betartani, jó eséllyel a jó szándékunk valódi segítség lesz a fiataloknak, és jóleső öröm nekünk, nem pedig egy a sok rémisztő kő közül, mellyel az oly sokat emlegetett közmondás példálódzik!
Szerző: Gécziné Galla Krisztina
Fotó: Rawpixel