Az előítéletet ösztönösen adjuk át gyermekeinknek, unokáinknak, anélkül, hogy tudatában lennénk azzal. De mi is az az előítélet, és hogyan működik? Miért akarjuk azt görcsösen megtanítani a következő generációnak is? Balassa Olívia jegyzete. Ha a sorsunk egymás útjába sodort bennünket, odafigyelhetnénk egymásra kicsit alaposabban és kicsit körültekintőbben. Felfedezhetnénk alkalomadtán egy-egy pillanat erejéig egymásban az embert.

A tanulóban a gyermeket, aki nem tud magáért kiállni, és akiről nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen a családi háttere, milyen körülmények közé érkezik haza.
A kollégákban a gyermekeit egyedül nevelő anyát vagy a vizsgáiért izguló tanulót, a családfenntartót vagy az önálló, a létfenntartásáért küzdő munkatársat. Megláthatnánk az embert a vezetőkben is, akiknek biztonságot kell nyújtaniuk alkalmazottaik részére, mivel ma egy feladat- és sikerorientált világban élünk.

Előítélet - mire ne neveljük gyermekeinket, unokáinkat?

Miért nem vagyunk kíváncsiak egymásra?
Hiszen amellett, hogy nagyon különbözőek vagyunk, ugyanakkor sok mindenben egyformák is, ugyanúgy nyilvánulunk meg alapvető dolgainkban, érzelmi viszonyulásainkban, mindannyiunk számára fontos értékeinkben. Mindannyiunknak fontosak az ünnepek, szomorú a gyász, fáj a veszteség, fontos hogy szeressenek bennünket, és hogy szeretni tudjunk valakit. Szándékaink általában alapvetően jók, törekvéseink nagy részben építő jellegűek. Általában valamennyien örömmel vesszük, ha környezetünkből dicsérettel és elismeréssel illetik személyünket és tetteinket. De érdekeink védelme és céljaink elérése másokkal való összeütközésbe torkollik mindennapi tevékenységeink során.

Miért születnek az előítéletek?
Miért kategorizálunk? Miért ruházunk fel másokat információ hiányában csak a látszat alapján negatív tulajdonságokkal?
A kérdések költőinek tűnhetnek, de megválaszolásuk lényeges. Azért fontos, mert az előítélet nemcsak egy érzés, az előítéletesség nemcsak beállítottság kérdése, hanem egy gyors véleményalkotásból, ítélkezésből kiinduló viszonyulás, cselekvés és tettek, amelyeknek messzemenő komoly következményei is lehetnek.

Naponta megtörténik, hogy valakinek a kinézete az átlagostól eltérő, elhanyagolt vagy szegényes - ilyenkor mindenféle jelzőt aggatunk az illetőre, akár a háta mögött vagy rezzenéstelenül a szemébe: "munkanélküli", "lusta", "beteg", "hanyag", "nemtörődöm". Ugyanakkor az átlagostól jobban kinézőt is érhet sajnos támadás...



Miért neveljük előítéletesnek gyermekeinket is?
Válaszainkat magától értetődő módon fogalmazzuk meg: mert a többi emberrel kapcsolatos rossz tapasztalataink óvatossá tettek minket. És jobb esetben azért, mert rohan az idő, és szinte állandóan sietnünk kell, és mert túl sok az információ. Döntéseinket is általában gyorsan hozzuk meg. Egymásról is gyorsan döntünk.

Sajnos félünk egymástól, és természetes módon féltjük gyermekeinket is. Nincs idő ismerkedni, veszélyes barátkozni. Idegesek leszünk, ha egy szituációban ki kell adnunk az irányítást a kezünkből. Elbizonytalanodunk, és nem tudjuk, hogy kellene viselkednünk. Gyermekeink, unokáink - legalábbis azt gondoljuk -, határozott fellépést várnak tőlünk.

Ezért sajnos már kevés rossz tapasztalat is elegendő ahhoz, hogy a könnyebbnek tűnő utat válasszuk, és ne legyünk kíváncsiak igazán a másik ember szándékaira. Ehelyett inkább kategorizáljuk őt pillanatnyi cselekedete alapján, hogy tudat alatt jó okot adjunk előítéletes gondolkodásmódunkra. És nem sokkal később - azt gondolva, hogy viselkedésünk hajtóereje a ránk irányuló kritika vagy ellenünk irányuló tett -, megítéljük a nekünk nem tetszőt, akiről azt hisszük az utunkban áll. Majd kicsit később érzelmeinkkel is alátámasztjuk ítéletünket és elkezdjük utálni a másik embert.

Ismeretlenül, csupán életéből egy röpke mozzanatért, amit gyakran félreértünk. Nem is tudván az igazi okát, nem ismerve a mögötte húzódó élethelyzetet- megharagszunk rá vagy agresszíven lépünk fel vele szemben.

Konfliktus helyett elfogadás
Az áldozat, ha békében van önmagával és a külvilággal, nem valószínű, hogy ugyanúgy érez és viszonyul ebben a helyzetben, mint az előítéletes. De ha már többször előfordult a durva megjegyzés, a kategorizálás, a becsmérlés, a természet rendje szerint két dolog következhet: vagy a fuss-jelenség hatására beindul a stressz reakció, és elkezd menekülni a helyzetből, vagy megpróbálja védeni magát.

Ki tudja, milyen konfliktus a vége egy ilyen találkozásnak? Haragszomrád? Örök harag? Verekedés? Háború?

De lehet, hogy nem feltétlen szükséges, hogy létrejöjjön a konfliktus. Lehet, hogy elegendő elfogadni komfortzónáink, határaink különbözőségét, és hogy sok mindenben nem vagyunk egyformák. De alapvetően nagyon is hasonlítunk.

Szerző: Balassa Olívia, azeletsajatoldala.blogger.hu
Fotók: Pixabay