Még kisgyermek voltam, mikor elszólított tőlünk a sors. De tudom és érzem, hogy most is látsz, és mosolyogva olvasod ügyetlenkedő soraim, sőt, olvasnod sem kell, hiszen pontosan tudod, mire gondolok, és hallod a szívem szavát...

Nem sok tényleges emlékem van rólad. Milyen különös: nekem nem sok jutott a közös időből, te azonban azóta is láthatsz engem. Ugye, látsz...?

Képzeld, én is jártam zongorázni, mint te! Hallod, mikor néhanapján még játszom a régi zongorán? És képzeld, én is sokszor segítettem a nagyinak főzni, ahogy te is mindig tetted. 

Bárcsak lehetőségünk lett volna felfedezni, mi mindenben hasonlítunk még…
Bár itt lennél a fiaimnak és bunkert építenétek, bicikliznétek vagy együtt kirándulhatnánk…

Igyekszem abba a néhány homályos emlékképbe kapaszkodni, ami az enyém.

A nagyi sokszor mesélt rólad: rövid, kedves történeteket, pillanatokról, a jellegzetes szófordulataidról, és arról, mikor olyan sokáig táncoltatok a szobákon át, míg odaégett a bejgli… 

Most, felnőtt fejjel értem meg, milyen lehetett a nagyinak nélküled. Egyedül volt, bizonyára hiányoztál neki, talán félt is...de ő megtanult így élni, és továbbra is a mosolyát sugározni felénk. Akkor ez nekem természetes volt, hiszen gyerekként ki gondolkodik komoly, felnőtt dolgokon…? 
De most érzem át, talán, egy picit...hogy milyen lehetett neki. 

Mikor téged emlegetett, utána percekig elmerengett.  Olyankor különös hangulatú csend vett körül minket, de ez a csend nem volt kellemetlen, sőt. Melegség járt át. Már tudom, miért: olyankor Te is ott voltál velünk. 

Így élsz, létezel körülöttünk régóta.
Valójában nem haltál meg. Itt vagy, jelen vagy, velünk, bennünk, általunk.

De azért hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzol. Jólesne megölelni, vagy megszorítani munkától fáradt kezeid. 
De marad az emlékezés, szavak és képek által, és amíg említünk, amíg gondolunk Rád, még itt vagy, még élsz.
Bármily kevés időnk is adatott meg, akkor is Te vagy a nagyapám, az egymás iránti szeretetünk pedig létező, tértől és időtől független. A szívemben mindig ott a helyed, az idők végezetéig.”

 

Szerző: Nagyszülők Lapja
Fotó: Freepik