Az idő múlása senkit sem kímél, ám Mentovics Éva kedves verse arra is rámutat, hogy a változás természetes, sőt, elfogadható, lényünk és fiatalságunk pedig nem vész a semmibe, hiszen folytatódik gyermekeinkben és unokáinkban...

Mentovics Éva - A nagymama tavasza

Mondd csak, nagyi: a te hajad
mitől fehér, mint a hó?
- Tudod kicsim, télbe léptem,
de nem bánom, így a jó.
.
Hajdanában kobakomon
szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján
a kis bimbó útra kél;
.
szirma, mint a könnyű selyem,
színe pompás, zsenge, friss,
mint a mezők aranyhaja…
olyan volt rég nekem is.
.
Később, mikor nyárba léptem,
ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat
dédelgette énekem.
.
Csodálatos évek jöttek,
nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk
nagyapókád oldalán.
.
Aztán, mikor édesanyád
egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával
örömtáncát járta fent.
.
Hosszú évek teltek, múltak;
fényes nyarak, szép telek…
ezerszínű őszünk múltán
hajamra már dér pereg.
.
De tudd kicsim, szép a tél is,
mert a tavasz aranyát
mióta élsz, drága kincsem,
a te lényed adja át...

Fotó: Freepik