Az iskolai szünidőt mindig nagyszüleimnél tölthettem. Valódi paradicsom volt számomra a buja kert és az akkor hatalmasnak tűnő ház. Fájdalmasan szomorú, mégis melengető és megnyugtató lehunyni a szemem, és újra meg újra odaképzelni magam, visszatérni nyaraim helyszínére. Több évtized eltelt azóta, az emlékek mégis ugyanannyira élénken élnek bennem...

Hiányzik...

A húsleves ismerős illata, a piruló palacsinta kertben kígyózó, hívogató aromája. Emlékszem, nagymamám utoljára mindig a saját tányérjába merte a levest, majd beletette a „kaparóját”, amire akkoriban rá se tudtam nézni. Neki az volt a kedvence. 

A mindig délben asztalra kerülő, forró, isteni ebéd, amit csendben költöttünk el. A Petőfi Rádió harsogó híradója és a „Kinyerma”, amiről akkor azt hittem, egy szó, ezért nem értettem.

Emlékszem, mindent félretettek, „még jó lesz valamire”, és egy nap valóban minden jól is jött. Például megjavítani, kicserélni valamit. Nagyapám egész nap a kis műhelyben matatott. Jó hűvös volt odabent; mikor nem figyelt, be-belopóztam, és alaposan megszemléltem szerszámkészleteit, szögeit, csavarjait, kalapácsait. Saját maga készítette még a kerti szerszámokat is.

Mindig korán keltek, de engem hagytak aludni. Bármikor ébredtem, az asztalon várt a kedvenc sült húsom és teám. Megbízhatóan ugyanazok az ízek, mert nagymamám tudta, mit hogyan szeretek, és mindig ugyanúgy készítette el. A kredencen, a legfelső polcon pedig minden nap ott várt a kimondatlanul egyezményesen „elrejtett” napi csoki. 

Hiányzik…

A kerti bóklászás a lengedező kaporcsokrok közt. Ahogy borsót vagy ribizlit szedtünk mamával a forró homokos talajon, ahogy nagyapám a szőlőt gondozta órákon át, én pedig a levelek közül figyeltem őket. Néha leültek a padra, keveset beszéltek, és békésen, együtt pihentették szemüket a kerten. Még hallom a hangjukat, ahogy megbeszélik, mi lehetne a következő napi ebéd.

Nagymamám tésztát gyúrt. Apró termete miatt kisszékről dolgozta meg a masszát. Kelesztés után kinyújtotta és sok munkával rétestésztát, metéltet vagy eperlevelet készített belőle. Néha, ha már elfáradt a keze, nagyapám besegített. A lekvárfőzés illata, az óriási kondér, a gyönyörű, aranylóan narancssárga massza megbabonázó kavargása, a takaró alá rejtett üvegek domborzata a fal mellett…

Istenem, bárcsak újra gyerek lehetnék!

Hangos szó ritkán csattant, akkor sem tartott 5 percnél tovább a harag. Minden nézeteltérés azonnal békülésbe fordult. Nagyapám szívesen mesélt, magyarázott, játszott vagy tanított. Csupaszív, becsületes, szorgalmas és segítőkész ember volt, nagymamám pedig halk szavú, kedves, apró, de acélerős asszony, aki ennek ellenére nem volt merev - valahogy képes volt az élet viszontagságaival együtt áramolni, csendesen elfogadni a dolgokat és minden nap mosolyogva továbbmenni. 

Sosem követelőztek, nem dolgoztattak, csak kedvesen hívogattak, én pedig szívesen segítettem és vettem részt abban, amit éppen csináltak. Szabad voltam és gondtalan. Béke és kiszámíthatóság vett körül a világomban. Mindaz, amit ma már alig érzek.

Akár ilyen volt akkor a külvilág, akár nem, én mindenesetre ezt érezhettem, mert ilyenné varázsolták számomra a világot. És ezért örökké hálás vagyok.
Csak félve gondolok arra, tudok-e akár csak hasonlót is adni a gyerekeimnek, és majd talán egyszer az unokáimnak...

Fotó: Fortepan/Fortepan