Hiába engedtük már el a kezét, hiába tudjuk jól, hogy felnőtt és az ő saját, önálló életét éli - mikor gyermekünk hozzánk hazatér, a szemünkben még mindig ugyanaz a gyermek, akit nemrégiben kézen fogtunk, akinek esténként meséltünk és aki apró, puha kezével szorosan a nyakunkba csimpaszkodott…

Mintha tegnap lett volna… Pedig mindez oly régen volt már. Mégis, ha felnőtt gyermekünk nálunk megpihen, ha végre az otthonunkban kis időre leteszi a terheit, és egymás szemébe nézhetünk, az Élet ajándékaként újra átélhetjük a pillanatot...

 

„Hazajött. Ő, a felnőtt gyermeked. Látod, hogy fáradt. Nem kérdezel, s ő sem panaszkodik. Csak csendben ledől a kanapén, s pár perc múlva mély álomba szenderül. Nem mozdulsz. Még a lélegzetedre is vigyázol, hogy az óvatlan zajongásoddal ne törd meg az őt körülvevő békés csendet. Csak nézed. Gyönyörködsz. Még mindig az a kisgyermek számodra, akit a földre érkezése pillanatában először a karjaidba vettél. Mennyi év eltelt azóta! Ő már rég a saját útját járja, a saját döntéseit követi. Mindig szalad, siet valahova. De most megállt megpihenni nálad. S te boldogan őrzöd az álmát, magadhoz ölelve a pillanatot, amit nem cserélnél el a világ minden kincséért sem. A pillanatot, mely a tied marad örökre, a lelked emléktarsolyában őrizve.”

/Jonahriel/

 

Az anyai ölelés is olyan különleges kötelék, mely képes megállítani a könyörtelen időt, hiszen ha egy felnőtt gyermek és édesanyja megölelik egymást, csodát élnek át...

 

Fotó: Freepik