Azelőtt csak mondogatták, hogy egészen más lesz majd nagyszülőként az unokáimmal lenni, mint amilyen a saját gyerekeimmel volt, de nem egészen értettem, mire gondolnak. Aztán megszülettek az unokáim…és új céljaim lettek...

Rögtön megértettem, milyen könnyű lenne elkényeztetni őket.
Megértettem, milyen könnyű elrontani: kompenzálni mindazt, amivel kapcsolatban azt érzem, hogy a gyermekeimnél rosszul csináltam.

De azt is felismertem, hogy jobban kell értékelnem önmagam, hogy ne a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás vezessen. Hanem a puszta szeretet.

Hálát érezve a létezésükért, szeretni őket önmagukért, és előrelátóan gondolni a jövőjükre.
Ha így teszünk meg értük mindent, az nem elkényeztetés. Az szeretet, erő, és felkészítés az életre.

Megláttam, mi a feladatom. Hiszen nem véletlenül lettem nagymama! 
Nekem küldetésem van.

Megfogadtam, hogy megmutatom nekik a különleges élményeket, de a hétköznapok milliónyi apró szépségét is. Bebizonyítom nekik, hogy a kerti és a konyhai feladatok is lehetnek izgalmasak, és hogy semmi nem ad nagyobb önbecsülést, mint egy tevékeny nap. 

Meséimmel tanítom őket arra, hogy az összetartó család olyan háttér, mellyel a hátuk mögött mindenre képesek lesznek, de önmagukban is ott van a lehetőség és erő, hogy azzá váljanak, amivé csak akarnak.

Megmutatom nekik, hogy a nyugalom nem egyenlő az unalommal, a békülés pedig a vereséggel. 
Hogy a mosoly és a bocsánatkérés mindenre képes.

Hogy nem a tárgyak tesznek boldoggá - de ha hozzám jönnek, mindig találnak a kredenc tetején egy kis meglepetést.

De legfőképpen megmutatom nekik a nagyszülők önzetlen, bizalmasan összekacsintó és végtelen szeretetét.

 

Fotó: Freepik