"A halál az élet legnagyobb misztériuma. Senki sem tudja pontosan, hogy mi történik velünk a halálunk pillanatában. Ahogy azt sem, hogy mi vár ránk odaát…". Pedagógus szerzőnk elgondolkodtató jegyzete életről, halálról, elmúlásról, elcsendesedésről és a gyerekek nyújtotta igazi boldogságról szól. A halál az élet legnagyobb misztériuma. Senki sem tudja pontosan, hogy mi történik velünk a halálunk pillanatában. Ahogy azt sem, hogy mi vár ránk odaát, vagy, hogy van-e egyáltalán odaát. Ez az egy életünk van csupán vagy újra és újra testet ölt a lelkünk, amíg el nem végezzük a karmikus életfeladatainkat?

Október 31. mindenszentek előestéje - ekkor van az élet és halál legközelebb egymáshoz
A sok kérdés ellenére a halál mégis egy biztos pont mindannyiunk életében. Legyünk bár jók vagy rosszak, egészségesek vagy betegesek, gazdagok vagy szegények, a Kaszás nem válogat - egy nap mindnyájunkért eljön. Többségünk mégis úgy él, mintha sohasem halna meg. Az egész életünk egy nagy rohanás. Család, munka, barátok, a nap 24 órája sem elég, hogy mindenre időnk legyen. Az állandó pörgésben eszünkbe sem jut, hogy egy nap mindennek vége szakad.

Van azonban néhány nap az évben, amikor minden az elmúlásról szól. Október 31. mindenszentek előestéje, más néven Halloween. Az ősi hiedelem szerint ezen a napon a legvékonyabb a válaszvonal az élet és halál mezsgyéje között, és ezen a napon a holtak szellemei visszatérnek a földi világba. A mára már kultikussá vált töklámpással próbálták az emberek távol tartani a gonosz szellemeket, és ezzel mutatták meg az utat a hozzátartozóik hazalátogató szellemeinek.

Mindenszentek november 1.,  halottak napja november 2. - különös hangulatuk van ilyenkor a sírkerteknek
A keresztény kultúrában november 2. halottak napja. Ha az év többi napján nem is, ilyenkor az emberek többsége elzarándokol a temetőbe, hogy lerója tiszteletét az elhunyt hozzátartozói előtt. Valami egészen különleges hangulata van ez idő tájt a sírkerteknek. Egyszerre hátborzongató és megnyugtató érzés végigsétálni a temetőn szürkületkor. Nézni a megannyi pislákoló fényt a sírokra elhelyezett mécsesekben, beszippantani az őszi avar illatát, amely keveredik a füstillatú köddel.

Meg-megállni egy pillanatra idegenek sírjai előtt és elolvasni a márványba vésett neveket és évszámokat. Mindegyik egy életet jelöl. Embereket, akik ugyanúgy élték a mindennapjaikat, ahogy mi. Akik szerettek és gyűlöltek, sírtak és nevettek, terveket szőttek és álmokat dédelgettek. Aztán egy nap elragadta őket a halál. Az évszámokat nézve minden egyes alkalommal elmerengek, mennyire röpke idő is egy élet. Különösen furcsa érzés olyan emberek sírjai előtt állni, akik az én koromban már halottak voltak.

„Megtanultam tisztelni és becsülni az Életet”
Életem 39 éve alatt számtalan életet láttam elillanni. Közel 30 kis kedvenc gazdájaként sűrűn néztem szembe a halállal. Több ízben a karjaim között lehelték ki a lelküket imádott kis barátaim. Mégis minden egyes alkalommal megdöbbenek, milyen vékony a határ élet és halál között. Az egyik pillanatban még ver a szív, a következőben egy utolsó lélegzetvétellel kiszáll a lélek a testből.

Azt mondják, a szem a lélek tükre. Aki már látott életet véget érni, pontosan tudja, mennyire igaz ez a mondás. Abban a pillanatban, hogy a lélek elhagyja a testet, a szem kiüresedik, kifejezéstelenné válik. Mert a testet a lélek tölti meg tartalommal, anélkül földi porhüvely csupán. Bár számtalan alkalommal voltam tanúja a halálnak, felfoghatatlan számomra. Mégis sokat tanultam tőle. Megtanultam tisztelni és becsülni az életet, mert megtapasztaltam, hogy mennyire törékeny.

Mindig szomorúan figyelem azokat, akik nem tudnak örülni az életnek. Akik haragra és gyűlölködésre pazarolják azt a rövid időt, amit a Földön tölthetnek. A kis barátaim olykor igen rövidke élete megtanította, hogy minden áldott nap ki kell fejezni a szeretetünket, és addig kell szeretni, amíg arra lehetőségünk van. Mert, ha már elvesztettük a szeretett lényt, késő a bánat.

„Anyu, ti ugye nem fogtok meghalni?”
Szeretem a halottak napját. Ilyenkor elmerengek az életen és még jobban megbecsülöm azt, ami megadatott. Idén azonban igen felkavaróra sikeredett a temetőlátogatásunk. Arra fel voltam készülve, hogy kislányomtól, Fannitól záporozni fognak a kérdések élettel-halállal kapcsolatban. Jöttek is a kérdések egymás után, én pedig próbáltam hitem és legjobb tudásom szerint megválaszolni ezeket.

„Anya, ti ugye nem fogtok meghalni?” - kérdezte Fanni rémülten. Mivel nem szeretek neki hazudni, fel sem merült, hogy azt válaszoljam, hogy nem. Helyette elütöttem azzal a dolgot, hogy nem áll szándékunkban, és úgy tervezzük, hogy még nagyon sokáig a szülei leszünk. Aztán egyszer csak jött egy kérdés, amire szülőként nem lehet felkészülni. „Én mikor fogok meghalni?” – kérdezte Fanni.  „Majd csak nagyon sokára, amikor már nagyon-nagyon öreg leszel.” – feleltem könnyedén, de közben éreztem, ahogy a gombóc elszorítja a torkomat. „Jó, akkor majd ilyen sírba temessetek engem!” – felelte Fanni egy közeli sírra mutatva.

Anyák és apák, akik eltemették gyermekeiket
Ez volt az a pillanat, amikor eltört nálam a mécses és potyogni kezdtek a könnyeim. „Mi a baj, Anya?” – kérdezte Fanni döbbenten. Én pedig azt hüppögtem, hogy semmi, csak kicsit elszomorodtam. Nem mondhattam el neki, hogy abban a pillanatban meghasadt a szívem. A gondolat, hogy egy napon az ő kis szíve is megszűnik majd dobogni, túl sok volt az amúgy is túlérzékeny anyai lelkemnek. Azt is lenyeltem a könnyeimmel együtt, hogy azokért a szülőkért is sírok, akik átélték az élet legnagyobb tragédiáját, és eltemették a gyereküket. A legrémisztőbb érzés pedig a bizonytalanság volt. Az, hogy nem tudhatom, mikor jön el a számunkra a vég. Azt, hogy mennyi időnk van még együtt. Csak remélni tudom, hogy kegyes lesz hozzánk a sors és még sok-sok közös év áll előttünk.

Miközben számtalan ki nem mondott gondolat cikázott a fejemben, Fanni hirtelen megállt egy szobor előtt és így szólt: „Ez Jézus?” „Igen”- feleltük neki. „Hát, Jézuska, én Barbie házat, Jade babát, kakilós kutyát és korcsolyázó Elzát szeretnék tőled karácsonyra kérni” – kezdte Fanni a kívánságlistájának sorolását. Én pedig sírva nevettem és áldottam az Eget, hogy a gyermeki lélek még ilyen naiv és tudatlan.

Szerző: Tömösi-Kerékgyártó Andrea pedagógus, egy gyermek édesanyja
Fotó: Pixabay