Akárhogy rohan az idő, akármennyi gyertya is ég születésnapi tortánk tetején, mélyen, legbelül most is ugyanazok a fiatalok vagyunk. A régi érzések, lendület, életszeretet, és az évek során szeretteinkre szórt szeretet milliónyi szikrája idősebb korban is melegíti a szívünket és lelkünket. Erről mesél Meggyesi Éva gyönyörű verse.

Idősebb korban is ott él bennünk fiatalságunk, sőt, egész életünk energiája. Emlékeink, melyeket senki nem vehet el tőlünk, elevenen élnek bennünk, miközben szemünk és lelkünk már teljesebbnek érzékeli a világot, szívünk pedig nagyobb súllyal méri, értékeli a napokat és a perceket...

 

Meggyesi Éva: Múlnak az évek
 

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.

Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyanúgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.

Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.

Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok... Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.

Mégsem félek, hisz' van miért élnem:
van két gyönyörű gyermekem,
s szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek...

 

Fotó: Freepik