Szülőnek lenni nem ér véget akkor sem, ha felnőttkorba lép a gyermekünk. Változatlanul aggódunk érte, és a legjobbat szeretnénk, de néha bizony nehéz megtalálni a kényes egyensúlyt: jelezzük felnőtt gyerekünknek, ha nem értünk egyet valamivel? És ha igen, hogyan fejezzük ki a véleményünket vagy javaslatainkat? A sok kéretlen tanács megannyi konfliktus melegágya, pedig az ember csak jót akar… Ezekkel a dilemmákkal küzd levélírónk is.

„Mióta a gyerekeim kirepültek, mindaz, ami értelmet adott életemnek - vagyis a gyermekeim gondozása és nevelése - már múlt idő. Természetesen töltünk együtt időt, és nagy öröm számomra, ha a gyerekeimmel és az unokáimmal lehetek...

Csakhogy... Bármivel előhuzakodom, látom az arcukon, hogy unják, és azon gondolkodnak, hogyan mondják el, hogy nem érdekli őket. Bármit javasolok, azt mondják, „nem rossz ötlet” vagy „aha”, de sosem próbálják ki, sosem hallgatnak rám.
 

Tudom, hogy önálló emberek, önálló élettel és döntésekkel. Én ezt értem, és el is fogadom.
 

Ugyanakkor ez azt jelentené, hogy innentől kezdve nem hozhatok szóba semmit, amiben nem egyezik a véleményünk? Nem oszthatom meg velük azt, hogy számomra mik azok a bevált trükkök, melyek segítségemre voltak egyes élethelyzetekben, vagy milyen ötleteim, meglátásaim vannak egy-egy szituációban?

A fiam szerint mindenbe beleszólok. Néha nem tudom, mit gondoljak: ezek az ő saját gondolatai - vagy esetleg a menyemé?
 

Pedig csak segíteni szeretnék! Bővíteni az ismereteiket, átadni, továbbadni a tudásom. Tudom, hogy rengeteg új, modern módszer és felfogás létezik az élet összes területén, legyen az otthoni tevékenység, háztartás, családi dolgok, gyereknevelés - de akkor már a régi elvetendő?!
Hiszen annyi értékes, annyi bölcs tudás van a felmenők tapasztalataiban!

Mi mindig meghallgattuk a nagyszüleinket, szüleinket. Segítettek a gyermekek gondozásában, a főzésben, a kapcsolati problémákban is, és ez az összefogás - meg persze az, hogy az időseket sem mellőzték (sőt) - összetartotta a családot.

Támaszt jelentett.

Most úgy érzem, csak terhet.

Már nem tudom, hogyan fogalmazzak. Mikor mondhatok valamit és mikor ne? Egyáltalán mondhatok-e bármit? 
Ma mindenütt azt olvasni: „Légy illeszkedő nagyszülő! Hallgasd meg a felnőtt gyerekeidet, kérdezd meg tőlük, miben segíthetsz és légy nyitott az ő felfogásukra, és a mai módszerekre.”

De a régóta bevált, hagyományos tudást ki fogja meghallgatni? Mi kinek adhatjuk át mindezt? Vagy elvész az időben?
Ennyire megváltozott a világ, hogy erre már nincs is szükség?
Vagy rám nincs?
Vajon ezt más, korombeli is így éli meg?
Hogyan kommunikáljak, hogy az ne legyen teher?

Nagyon szeretem őket, ők az életem – de teljesen tanácstalan vagyok. Úgy érzem, az én és szüleim, nagyszüleim tudása csak úgy elszáll a szélben...

...én pedig nem igazán találom a helyem, ahová illeszkedhetek.”

 

 

Szerző: Nagyszülők Lapja
Fotó: Freepik