2019. február 21-én, életének 93. évében elhunyt Fésűs Éva Kossuth-díjas meseíró, költő. A népszerű szerzőre néhány kedves mesével és verssel emlékezünk. 2019. február 21-én, életének 93. évében elhunyt Fésűs Éva Kossuth-díjas meseíró, költő - tájékoztatta a kaposvári polgármesteri hivatal az MTI-t. Kaposvár önkormányzata saját halottjának tekinti az írót.

Fésűs Éva 1926. május 14-én született Cegléden, meghatározó gyermekéveit Kiskunhalason töltötte. Kereskedelmi középiskolában érettségizett, 1950-ben férjhez ment, Kaposvárott telepedett le,  nyugdíjba vonulásáig gyors- és gépírónőként dolgozott.



Meséket és verseket írt
A mesék és az irodalom világa már kisgyermekként elbűvölte, tízéves korától rendszeresen írt verseket. Meseírói pályafutása rádiójátékokkal kezdődött az ötvenes években, húsz éven keresztül volt a Magyar Rádió Gyermekosztályának külső munkatársa, 353 műsora és 28 hangjátéka került adásba. Mesejátékai, verses meséi közül a Nyúl a cilinderben, a Tapsikáné fülönfüggője, az Aranypofácska a legismertebbek.

1969-től dolgozott a Magyar Televíziónak is, ő írta többek között a nagy sikert aratott A palacsintás király és a Csaló az üveghegyen című mesefilmek forgatókönyvét. A rádiós és televíziós munkák mellett 24 mesekönyve jelent meg, legutóbb 2016-ban, A furfangos nyuszi című műve. Ugyanebben az évben publikálta felnőtteknek szóló verseskötetét Csepp víz címmel.

Alkotásai a műmesék és a népmesei hagyományok legnemesebb ötvözetei. Hősei szeretnivalók, ügyesek, furfangosak, történetei meghatóak és tanulságosak.

Több kitüntetést is kapott
Több évtizedes munkássága során számos kitüntetést vehetett át. Nívódíjjal jutalmazta a Magyar Rádió és a Magyar Televízió, 1989-ben megkapta Somogy Megye Művészeti díját, 2001-ben a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) Magyarországi Egyesületének életműdíjával tüntették ki, 2004-ben Kaposvár díszpolgára lett. 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2014-ben a Stephanus-díjat.

Fésűs Éva a Kossuth-díjat 2017-ben a magyar gyerek- és ifjúsági irodalmat gazdagító kiemelkedő életműve, tiszta és szép nyelvi eszközökkel megalkotott, örök érvényű emberi értékeket közvetítő meséi, televíziós és rádiós gyermekműsorai elismeréseként kapta meg.

Akkor az MTI-nek nyilatkozva azt mondta: a gyermekekért érdemes tenni mindent, a mesék pedig különösen sokat adnak a jövő generációinak. Hozzátette: úgy érzi, a sors nem áldotta meg nagy tehetséggel, azt a kis tálentumot, amivel viszont igen, "nem ásta el", Isten pedig elég erőt adott a munkájához. Ennek is köszönhető, hogy felfigyeltek rá, észrevették, fontos, amit csinált.

Ami a magánéletét illeti, 1950-ben kötött házasságot Temesi Lajossal. Három gyermekétől 12 unokája és 14 dédunokája született.

Most néhány kedves verset és mesét válogattunk össze Fésűs Évától, nézd meg!

Fésűs Éva gyermekversei és meséi - válogatás

Fésűs Éva: Békanóta
Békakirály papucsának elveszett a párja,
nézi erre, nézi arra, seholse találja.
Kereste a gyereke,
ebihalak serege,
egy se lelte, úgy elnyelte
fekete tó feneke!
Szalajtották a kis gyíkot, nézze meg az árkot,
keresték a náderdőben szitakötő lányok.
Kereste a gyereke,
ebihalak serege,
egy se lelte, úgy elnyelte
fekete tó feneke!
Nem találják a papucsot sehol a világon,
ezért ugrál békakirály ma is mezítlábon!
Kereste a gyereke,
ebihalak serege,
egy se lelte, úgy elnyelte
fekete tó feneke!
Brekeke!




Fésűs Éva: Áprilisi tréfa
Fütyörész egy pajkos
szélgyerek,
bolyhos barkaágak
lengenek,
ragadós rügyecskék
bomlanak,
pilleszoknyát szárít
déli nap.

Odafent egy felhő,
csöpp fodor,
égi réten árván
bandukol,
eltévedt a szélben,
pityereg,
könnye futó zápor,
lepereg.

Iszkol a sok hangya,
hazafut,
de mire elérnék
a kaput,
áprilisi zápor
el is áll,
jót nevet a huncut
napsugár!


Fésűs Éva: Őszi bújócska
A nap az égen hunyni ment,
árnyékba bújt a tarka kert.
Magára húzott hűs avart,
bogarat, lepkét eltakart.

Ugrott a huncut gesztenye,
a kosaramba ült bele.
Aztán a dión volt a sor,
sötét pincébe bújt a bor.

A vakond elásta magát,
kaptárba tért a méhcsalád.
A jó kis pók meg színezüst
fonálon gyorsan elröpült.

Tücsök nem szól a fű között,
kemencelyukba költözött.
S mire a nap kikandikált,
egy szál virágot sem talált.

    

Fésűs Éva: A kismókus féldiója

Egyszer egy kismókus talált egy féldiót. At erdőszélen kistestvérével játszott éppen, de a testvérke semmit sem tudott az egészről. A féldió ott pihent a fűben, és Mókus Péter, mihelyt észrevette, egy szót sem szólt, csak zsebre tette. Azt gondolta, hogy olyan icipici az a féldiócska, hogy ha még megosztja, alig marad egy falatnyi belőle.

A testvérke úgyis elfutott előre, mert pillét kergetett, és vidáman kiáltozott neki:

- Gyere már, Peti! Nézd csak, a szárnya milyen szép sárga! És mennyi áfonyalevél van itt!...Gyere no, adok valamit!

Gombát is szedett. Mosolyogva hozta, hogy jó szívvel megossza. Mókus Péter mélyen a földre nézett, úgy nem szerette ezt az egészet! Csak nyelt, csak nyelt nagyot. Prémes kis zsebében szorongatta a diófalatot. Majd később, egy óvatlan pillanatban, ha a testvérke nem néz hátra, megeszegeti uzsonnára.

A nap ragyogott, térdig virágban jártak, száz roskadó mogyoróbokrot láttak, de a mókus csak a diót vigyázta. Ha rágondolt, összefutott a nyála!...

Megizzadt a bezárt mókustenyérke: a féldió égette, mint a láng! Sehol egy zugot nem talált, ahol nyugodtan bekaphatta volna, mert folyton ott ugrált a kistestvére. Ezért a drága kincset mélyebbre süllyesztette a zsebébe.

Hát, amint mendegélnek, a fodros patakon ringott egy nyírfakéreg. Mókusnak pompás csónak! Testvérke hívta:

- Gyere, szállj be, Péter!

Ő meg csak duzzogott, állt zsebre dugott kézzel:

- Most nem, majd holnap! - Hogyne, hogy elveszítse közben a féldiót, vagy beleejtse a vízbe! És valaki meglássa!

Beljebb az erdőben, egy szép tisztáson, víg mókusok másztak egy farakásra. Tizenöt szemfüles gyerek!...A diót elővenni megint nem lehetett, mert biztosan kértek volna belőle.

Hát fogta, bundácskájába szinte begombolta, és odaszorította a szívéhez. Oly drága volt kicsiny gerezdje, hisz' ő szerezte!...

A többi mókus hintázott vidáman, leugráltak, az ágat eleresztve. A testvérkéje is köztük állt, csak Péter gubbasztott magában. Dacosan leste, mikor tudná a féldiót megenni!

Kérdezték:

- Mi bajod?

- Ö...ö...ö...semmi, semmi! - felelte búsan, és elszorult a torka. A féldiócskát most is a legmélyebb zsebébe tolta. Majd később eszi meg, azért sem ad belőle senkinek!

...Mire megnyúlt a sok-sok árnyék, elfáradtak a mókusok, és véget ért a játék. Megint odajött a testvérke. Orrocskáját szelíden a füléhez dugta, úgy súgta:

- Anyuka vár! Ideje hazamenni az odúba!

Kérte is, hogy vezesse, de Péter rámordult:

- Csak siess te előre, szaporán, mert utolér az este!

Ő maga hátul baktatott, zsebét kotorta, s kivette gyorsan a kis diófalatot. Félig kivájta már a mohó, kicsi körme, amikor fentről a bagoly belemordult a csöndbe:

- Huhu! Siessetek, mert indulok vadászni, ha sötétség borul a hegyoldalra!

Péter megint megállt a féldióval, és visszadugta hamar rejtekébe, nehogy meglássa a testvére.

Amikor hazaértek, a nagy fa alatt Péter körülnézett. A kistestvért a fára megint előre küldte, ő meg lopva leült a fűbe, hogy most! na most! s féltett féldiócskát megeszi végre!...Ó, úgy belesimult a tenyerébe, oly illatos volt, húsos és fehér! Nem adta volna oda semmiért!

Jobb így, hogy még anyu sem látja, mert ő kettévágná menten. Őket mindig egyformán szereti. De akkor mi marad neki!? Ilyen picit minek felezzen?

- Így, nagyszerű! Bekaplak, féldiócska!

Fogta...ám ebben a percben, a szemközti bokorban valami rezzent! Talán a nyest maga! Az leskel itt, ha közeleg az éjszaka!

A féldiócska nagyot koppant. Ki tudja, hová pottyant! S uccu neki!...Kúszott az irigy Mókus Péter, míg oda ért fel, hol nyitva várta már az odúajtó...

A bokorból meg kinézett egy szajkó, szemtelenül, lármásan és vidáman:

- Ej, éppen egy ilyen ízes, húsos, fehér kis féldióra vágytam!

Odafent Péter nagy könnyeket törölt szét a tenyerével. Pedig mindenki mosolyogva várta, kedves, otthoni arcok. Anyu se látta, apu se látta a csúf kudarcot. És mikor bebújtak a mohaágyba a kedves kistestvérrel, az halkan odasúgta:

- De soká jöttél, Péter, pedig van számodra egy meglepetésem!
- Ugyan mi?
- Ma a réten egy féldiót találtam. Tudtam, hogy szereted. Nézd, elhoztam neked!

A jó kis testvér így beszélt, és képzeljétek! Odaadta a szép dió másik felét.

Szerencse, hogy a szentjánosbogár lámpása már régen kihunyt, mert Mókus Péter fülig elpirult, hogy lám, a másik, a kistestvér, aki alig ér neki a válláig, s akit ő becsapott, úgy szereti, hogy odaadná az egész falatot!

Úgy szégyellte magát!...Nem kért, csak egy parányi harapást, és a fejét lehorgasztotta. Gyomrának a kevés is jólesett, kis szívét mégis egész éjjel nyomta a féldiócska!


Fésűs Éva: Téltekergő hóvirág

Amikor a tél megérkezett, erdőn-mezőn dermesztő lett a csend. Mindenki behúzódott előle, ki odúba, ki kuckóba.
Ez a tél nagyon goromba legény volt, befagyasztotta a vizeket, hóbatyuját jól kirázat, aztán ráérősen végigdőlt a kopár lankákon, és akkorát fújt, hogy a gyengébb madarak lefordultak a faágról.

Ínséges idő köszöntött az erdő, mező népére. Mindent beborított a hideg hótakaró. Csak az ökörszem dala és a cinegék csettegése tartotta ébren a reményt, hogy lesz még újra kikelet.

Mindenki dideregve tűrt és várta, hogy majd csak cihelődni fog ez a mogorva tél is, mint a többi tette. Nyújtózik egyet, megcsikorgatja a fogát, azután odébb áll, és csupa kis ezüst tócsa marad a lépte nyomán, mint megannyi villogó víztükör, amelyekben már a fiatal tavasz nézegetheti kék szemét.

Így álmodoztak egymáshoz bújva a fázós kis állatok, egészen addig, amíg egy nyúl körül nem szaladt a rettenetes hírrel:

- Nem megy el a tél! Itt marad örökre!

Támadt erre nagy ijedelem!

- Kitől hallottad ezt ugrifüles?- faggatták a nyulat.

- Magától a téltől! Éppen a fülemet hegyeztem a dombon, amikor nagyot sóhajtott és azt mondta: ”Hej de jól érzem magam ezen a tájon! Sose megyek el innen!”

- Jaj nekünk! Éhen veszünk!- remegtek a nyulak.

- Tennünk kell valamit! Mivel lehetne távozásra bírni ezt a dermesztő, hideg hatalmat?

- Bízzátok csak ránk!- mondták a farkasok. – Majd mi elkergetjük. Addig üvöltünk a fülébe, míg világgá nem szalad.

Minden este olyan hangversenyt rendeztek, hogy zengett tőle a téli táj.
Hanem a tél meg se moccant, sőt, hogy ne hallja a farkas zenebonát, még vastagabb hótakarót húzott a fejére. Az éktelen lármára felriadtak a medvék.

- Nektek is befellegzett, mackó bácsik! Sose láttok többé lépes mézet, mert nem megy el a tél!- szólt a nyúl.

Több se kellett a medvéknek! Pozdorjává zúzzák a tél sok-sok drága jégkristályát, akkor biztosan elszalad. - gondolták.

Felmásztak a dombra, onnan görgették a hatalmas kődarabokat a tó meg a patak jegére. Csörömpölt, recsegett, ropogott a jég. Ám a tél csak mérgesebb lett, és a fogát csikorgatta.

- Forduljunk a szelekhez!- tanácsolta a róka.

- Kérjük meg, hogy hordják el ezt a sok havat.

A szelek összefogtak, kavarogtak, végig sepertek a tájon, de annyi volt a hó, hogyha egyik helyről elhordták, a másik helyen annál több lett.

A konok télnek a föld alá is híre ment. Lent a mélyben Földanyóka féltve ringatta, csitítgatta a kis hagymabölcsőben szunnyadó virágait:

- Csicsíja babája! Aludjatok még, ki ne hajtsatok! Nem akar elmenni a tél.

- Nem akar?... No, azt szeretném én látni! – csendült meg egy vékony hang a homályban, és úgy, amint volt, egy szál fehér ingecskében kipattant a bölcsőjéből Földanyó icipici leánykája, a hóvirág.

- Azonnal bújj vissza, mert megfázol! – parancsolt rá Földanyó.

- Dehogyis bújok, dehogyis fázom! Ne félj anyókám majd én elkergetem azt a makacs vén telelt.

- Te? – hüledezett Földanyó. – Hiszen az a farkasüvöltéstől, medvék erejétől, szelek ostromától sem ijedt meg, hát hogy képzeled, hogy megállhatsz előtte?

- Így ni! - mondta a kis virág, és már bújt is kifelé elszántan a hideg rögök között, a fagyon át, a havon át, minden erejével.

Amint átdugta fejecskéjét a hótakarón, vidáman felkacagott:

- Jó napot tél bácsi! Hát te még itt vagy?

- No, nézd csak! – ráncolta össze zúzmarás szemöldökét a tél. – Hogy mertél a szemem elé kerülni?

- Hiszen itt a tavasz! – csilingelt a hóvirág. – De úgy látszik csakugyan igaz, amit rólad beszélnek!

- Mit beszélnek rólam te inci-finci?

A hóvirág felágaskodott és huncutkodva súgta:

- Azt, hogy el akarod adni jégvirágaidat a tavasznak!

- Hűűű! Micsoda hazugság! – bömbölt nagyot jeges haraggal a tél. – Egy szó sem igaz belőle!

- Hát akkor miért raktad ki őket minden kirakatüvegre?

- Tüstént leszedem valamennyit!- - kiabált a tél és meg is tette.

- No, de az a jégcsap csengettyű mégiscsak eladó, ugye? – csacsogott tovább a hóvirág.

- Egy sem eladó! – förmedt rá a tél, és mérgében azokat is leszaggatta.

- Hát akkor a hó!... legalább abból hagyj nekünk! Tavasz tündér szeretne megmosdani benne, hogy üdébb legyen tőle.

- Egy maroknyit se hagyok! - vicsorgott dühében a tél, és máris söpört bele mindent a batyujába.

A hóvirág rámosolygott:

- Azért még nem kell haragudnod, hiszen anélkül is olyan szép a tavasz! Ha nem hiszed, várd meg, itt jön a nyomodban!

- Micsoda? Azért sem várom meg! Látni sem akarom!

Vállára lendítette a batyuját, és átlépett a dombon.

Boldog ujjongás támadt erdőn, mezőn:

- Oda nézzetek! Mégiscsak elmegy a tél! Túljárt az eszén egy bátor kis hóvirág!

Az erdő széle pedig egy szempillantás alatt telis-tele lett Földanyó üde, fehér ruhás leánykáival: "Telet kergetünk / tavaszt hirdetünk, / Ébredj fel nagyvilág, / higgy nekünk, /  higgy nekünk!..."


Fésűs Éva: A pajkos napsugár

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

– Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a madarak.

– Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

– Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

– Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyik aranyszínű napsugárka duzzogott.

– Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

– Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tündöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

– Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

– Ide nézz, milyen vakító vagyok!

– Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

– Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

– Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

– Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

A napsugárka maga is megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

– Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

– Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

– Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

– Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.


Fésűs Éva: Tüsszentős mese

Neszepisze, a csíkos malacka egyszer nagyon megnáthásodott. Harkály doktor azt mondta, hogy gőzölje kamillatea felett az orrát, és egy hétig ne pancsoljon pocsolyában. Búsult is szegény, és szörnyen unatkozott egymagában a százéves tölgyfa árnyékában, amíg a többi vadmalac vígan dagonyázott. Befogta a fülét, hogy ne is hallja boldog visítozásukat. Aztán egyszer csak pompás ötlete támadt. Legalábbis ő annak tartotta, amikor elhatározta, hogy elmegy vendégségbe. Végiglátogatja a pajtásait, akiket már régóta nem látott: legelőször a bumfordi mackót.

A mackó éppen erdei hangversenyre készült, és szorgalmasan gyakorolt egy trombitán odabent a barlangjában, mert a falak ott csodálatosan visszhangzottak.

- Bújj be! - brummantott kurtán, amikor meghallotta a kopogtatást két trombitaszó között. Bezzeg meglepődött, amikor a malacot meglátta.

- Nini, hát te nem dagonyázol?

- Nem, mert dagyon dáthás vagyok! - szortyogott Neszepisze, és hogy még jobban bebizonyítsa, hatalmasat tüsszentett, egyenesen bele a trombitatölcsérbe.

- Gondoltam, dagyon fogsz örülni, ha meglátogatlak!

- De én most éppen gyakorolok - lépett hátra a bocs. - Vasárnap lesz a hangverseny; odáig már nincs sok időm.

- Ó, csak gyakorolj tovább nyugodtan, én majd hallgatom! Happii... Sőt, ha elfáradsz fújom helyetted.

- Még mit nem! - mondta mérgesen a mackó.

-Különben is hűvös a barlangom. Jobban tennéd, ha kiülnél a napra.

- Dehogy ülök! - erősködött malacka. - Hiszen mondom, hogy látogatóba jöttem hozzád!... Happii A bumfordi mackó akkorát fújt a trombitába, hogy a sarokban lengő pókháló háromszor megcsavarodott.

- Akkor hát én megyek ki gyakorolni - mondta, és már vitte is kifelé a hangszerét.
Malacka megsértődött.

- Nahát, milyen barátságtalan vagy! Tudd meg, hogy többé be se teszem hozzád a lábamat! Tovább is ment mindjárt, Nyuszókához.
Nyuszóka éppen káposztát rakott el télire egy nagy hordóba, amikor Neszepisze betoppant hozzá. - Szia, Nyuszóka! Eljöttem hozzád látogatóba.

- Szép, hogy eszedbe jutottam, de látod, éppen igen nagy munkában vagyok

- Majd én segítek neked. Happii...

- Mi az? Megfáztál?

- Dagyon dáthás vagyok! - düllesztette ki büszkén a mellét Neszepisze, és akkorát szívott az orrán, hogy egy elefántnak is dicsőségére vált volna. Kis csülkét sebtében végig is húzta az orra alatt, aztán már nyúlt volna a káposztalevelek után, de Nyuszóka hirtelen a körmére koppintott egy fakanállal:

- Ohó, barátocskám, az ilyen segítségből nem kérek!

- No nézd csak, milyen irigy vagy! - kapta vissza a csülkét Neszepisze.

- Nem élek én káposztával! - Egészen másról van szó... - kezdte Nyuszóka, de a kismalac ismét hatalmasat tüsszentett, egyenesen a szeme közé, aztán anélkül, hogy megvárta volna mit mond, sarkon fordult és usgyi!...

- Elmegyek Sünihez - gondolta. Régen láttam, és ő biztosan örül majd nekem. Süni éppen csomagolt.

- Elutazol? - kérdezte csalódottan Neszepisze.

- Igen, holnap reggel indulok Tüskésföldvárra, süntáborba! - felelte Süni, és apró gombszemei örömtől ragyogtak.

- Minden kész, már csak egy igazolás kell Harkály doktortól, hogy egészséges vagyok.

- Minek az? - csodálkozott a malac.

- Mert aki beteg, az nem nyaralhat együtt a többiekkel. Hanem teveled mi van? Olyan furcsán szörcsögsz!

Süni azonban nem nevetett, hanem kissé ijedt képet vágott.

- Ugye, neked még sohasem volt ekkora dáthád? - kérdezte Neszepisze.

- Nem, de nem is kívánom, hogy legyen. Kérlek, eredj haza!

- Hát már te is ilyen utálatos vagy? Nem is örülsz nekem?

- Aki beteg, annak otthon a helye.

- A dátha nem betegség, az csak dátha! Kérdezz meg akárkit!

- Mégsem szeretném elkapni tőled, éppen a nyaralásom előtt. - Nem is adom oda, tudd meg! HappcÜ... És mától fogva nem köszönök neked! - húzta fel kivörösödött orrát a kismalac. Mélységesen megbántva fordított hátat a sünnek. De most már hová menjen? Leült a tisztáson egy lapos kőre, és elkezdte magát rettentően sajnálni. Még a könnye is kicsordult.

- Hát téged ki bántott? - szaladt oda hozzá Mókuska.

- Bindenki! - bőgte el magát Neszepisze, és elmesélte balul sikerült látogatásait. A végén tüsszentett rá akkorát, hogy Mókuska is jobbnak látta gyorsan visszakapaszkodni a faágra. Onnan, tisztes távolságból szólt le újra:

- Igazuk volt a pajtásaidnak.

- Én nem csináltam semmi rosszat! - Tapintatlan voltál. Az ilyen viselkedést így nevezik.

- Akárhogy nevezik, én azt mondom, hogy nem igazi barát az, akinek náthásan nem kell a pajtása!

- De az sem igazi barát, aki nem kíméli meg a másikat! Szó szót követett, feleseltek, veszekedtek, és talán még most is folytatnák, ha a malackának nem támad ismét egy pompás ötlete. Döntsön valaki más!... Például te!... És akkor az lesz ennek a mesének a vége.

Olvasd el ezt is!
Kányádi Sándor gyerekversei »

Forrás: MTI, mesemorzsa.blogspot.com, csendszirom.qwqw.hu
Fotó: MTI/Kovács Attila, Pixabay