Az idősödés és a nyugdíjazás ténye jelentős lelki változásokat is hozhat, hiszen lényeges fordulópontot jelent az életúton. Mindez a házasságra, párkapcsolatokra is rányomhatja a bélyegét. Törvényszerű az eltávolodás a gyerekek kirepülése után? És ha már így alakult, vajon van még esély feléleszteni a kötődést, és visszahozni a derűt és szeretetet a kapcsolatba? Levélírónk számára ez igen fájó pont, mert minden igyekezete ellenére akadályba ütközik.

„Nekem van a legtündéribb férjem. Vagy már inkább csak volt…

Már a megismerkedésünkkor is dőltünk a nevetéstől. A kapcsolatunk egyik alapja mindig is a humor volt; rengeteget nevettünk, derűsen és pozitívan tekintettünk a világra, ez a szemlélet pedig a nehéz időkön is átsegített minket.

Mindig megtaláltuk az utat egymáshoz humorral, kedvességgel vagy egy kis figyelmességgel. Férjem mindig is segített az otthoni feladatokban és a gyerekek körül is. Őszintén mondhatom, hogy irigylésre méltó házasságunk volt - eddig. 

Nemrégiben azonban mindketten nyugdíjba mentünk - és ekkor minden megváltozott.
míg csak én voltam otthon, még nem volt gond, de mióta ő is itthon tölti a napjait, teljesen kifordult magából.

Eleinte csak kissé depressziósnak láttam. Biztattam, hogy keresse meg a régi barátait, kezdje újra a hobbiját (amit a munkás évek alatt elhanyagolt), de csak sóhajtozott. Hétvégente kirándulni mentünk, kertészkedtünk, ekkor még láttam a ragyogást a szemében; legalább hétvégente jókedve volt. 

Később azonban már semmi nem hozta lázba, ráadásul szokatlanul feszültté vált. 

Mintha már egy másik ember lenne.

Semmi nem jó neki. Mindenben talál valami kivetnivalót, és nem is fogja vissza magát: folyamatosan megjegyzést tesz arra, hogy mi miért nem jó, mi nincs kész, mivel nem ért egyet, és mit kéne máshogy csinálnom nekem vagy másnak.
Mindenki más ostoba, ügyetlen és szerencsétlen, persze ő tudja a tutit.

Már megszólalni sincs kedvem. Sehová nem megyünk, semmi nem érdekli. Ha mesélek valami érdekeset vagy vidámat, csak némán bólint vagy rosszabb napokon kritizál. Ha nevetek vagy jókedvűen telefonálok, úgy néz rám, mint aki ölni tudna. Teljesen kioltja a lelkesedésem.

Én a nyakunkba szakadt nyugdíjas szabadságot éppen ellenkezőleg élem meg: itt a lehetőség olyasmivel foglalkozni, amire évtizedekig nem volt lehetőségünk, erőnk vagy időnk. Kinyílt a világ, bármit csinálhatunk! Minden nap egy lehetőség, minden nap maga a szabadság, és örülni kell minden reggelnek!

De ő...mintha a saját börtönében ülne – és én nem találom hozzá a kulcsot, hiába élek vele 40 éve!
Rengeteget ötletelek, de csak letorkol, ragaszkodik az unalmas napi rutinhoz. Úgy érzem, nem tudok rajta segíteni, ezzel azonban engem is bezár!

Félek, ha nélküle élem az életem, egyedül vagy a barátnőkkel jövök-megyek, akkor végképp eltávolodunk.
Már arra is gondoltam, hogy megkeresem én a régi barátait, és megkérem őket, hívják el ide-oda, leheljenek életet belé, mert én már kezdem feladni.

Most már mindig egy morgó, lélekben megöregedett ember mellett kell „viselkednem”?

Én nem így képzeltem a nyugdíjas éveimet. 
Életet akarok varázsolni minden napomba! De a férjembe hogyan kell?”

 

 

Szerző: Nagyszülők Lapja
Fotó: Freepik