A csoda nem egy euforikus, harsány pillanat. A csodák csendben ott rejtőznek a mindennapokban: az együtt töltött, meghitt, téli estékben, az összekapcsolódó szempárokban, a közös családi élményekben, az egymásra támaszkodás biztonságában. A következő szépséges életmesét, melyből éppen ez a melegség és szeretet árad, a szerző engedélyével tesszük közzé.

"Nagyon hideg volt azon a télen, mikor az 5 éves Priszcilla kislányomat tanítottam olvasni. Már november végén jégvirágba borultak kis házikónk ablakai. Emlékszem, Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című könyvéből tanítottam az olvasás tudományára. Mikor ahhoz a részhez értünk, hogy a kisfiúnak az édesanya a jégvirágos ablakra írta az ujjával a betűket, mondtam Priszcillának:

- Nézd csak, így! 
És én is egy szép nagy A betűt írtam az ujjammal a jégvirágos ablakra. Onnantól fogva nekünk is az lett a táblánk. Milyen sokat nevettünk, de volt, hogy együtt sírtunk is, ha az ujjunk nem akart engedelmeskedni, mikor valamelyik kacifántos betűt szerettük volna leírni.
Teltek a napok és a kis Priszka jól haladt az olvasás elsajátításával. Élvezettel írtunk betűket, időnként már szavakat is a jégvirágos ablakra.

Egyik nap a legnagyobbik kislányunk, Safika betegen jött haza az iskolából. Estére már magas láza volt. Reggel még mindig lázas volt, iskolába se mehetett. Ahogy ott feküdt az ágyban, látta, hogy Priszcilla olvasni próbálgat.

Kérdi Tőle:
- Mit olvasol?

Ő meg mondja neki nagy büszkén:
- A Kincskereső kisködmönt.

- Tényleg? Nem olvasnál nekem? Úgy unatkozom itt feküdni.

És akkor a kis Priszcilla leült az ágy szélére, és olvasott és olvasott. Először még szótagolva, lassacskán. Aztán a betűkből már bonyolult szavak lettek, a szavakból mondatok, a mondatokból történet. A fejezetek jöttek szépen egymás után.
 
Már nem is kellett kérni Safikának, hogy olvasson tovább a kis húga, mert Priszcilla úgy örült, hogy tud olvasni! Annyira boldog volt, hogy Ő olvashat fel a nővérének, hogy abba sem akarta hagyni.
A kis Priszcilla még azt is hitte, hogy a történetek olvasása összefüggésben van a nővére gyógyulásával.

És nem is tévedett nagyot. Mert amilyen nagy buzgalommal és szeretettel olvasott a nővérének biztos vagyok benne, hogy segítette Safikánk gyógyulását. Egy héten keresztül rendületlenül olvasott a beteg nővérének, a kis 5 éves Priszka. Mire a könyv végére értek Safikánk meggyógyult, Priszcillánk meg megtanult folyékonyan olvasni.

Így teltek akkoriban a hosszú téli napok.

Nem volt könnyű életünk, de mégsem cserélném el semmiért sem azokat az éveket. Milyen sokszor vissza gondolok arra a télre, a jégvirágos ablakra, a gyermekeinkre, és arra a mély szeretetre, amivel tudtuk egymást szeretni.

Mert az egymás iránti szeretetünk volt egyedül, ami segített minket abban, hogy a nehézségek közepette is tudjunk nevetni, és az egymás iránti szeretetünk volt az is, ami széppé varázsolta a mindennapjainkat.

Visszagondolva, mintha egy régi szép mese lett volna az életünk. Emlékszem, egyszer mikor meglátogattak a barátaink, megkérdezték:

- "De hát mit csináltok esténként, ha nincs tévétek?

- "Beszélgetünk, sakkozunk, énekelünk, Bibliát olvasunk, egyszerűen csak együtt vagyunk, és ez olyan jó!" - mondtam.

Az igaz, hogy nem volt tévénk, mobilunk, számítógépünk. 
De, ott voltunk egymásnak! 

És ez többet ért mindennél."

 

 

Forrás: Sándor Jánosné - óvónő (Kati néni)
Fotó: Freepik