Az ünnepek közeledtével a léleknek is jólesik az elcsendesedés, a jóra fogékony figyelem, a belső békesség. Ehhez a folyamathoz, a meghitt percekhez a mesék is hozzájárulnak. Móra Ferenc könnyekig megható meséje igazi kincs az ünnepi hangolódáshoz. Olvasd nyitott szívvel, és olvasd el unokádnak is!

Móra Ferenc meséje a szívei mélyéig hatol: megmutatja, hogy a csoda nem mindig csillogás és harsonaszó, és életben tartja a hitet abban, hogy a csendes erőfeszítés is elnyeri jutalmát és hogy a zárt szívek is megkitárulhatnak...

 

 

Móra Ferenc: Három Matyi
 

Szomorú kis iskola volt a mienk. Se ajtaja, se ablaka, ahogy a mese mondja. Azazhogy volt azon ablak, de csak akkora, hogy még annak a bolondos napraforgónak a virágtányérja sem fért be rajta, amelyik előtte ágaskodott. Annál nagyobb volt az ajtó. Máig is csodálom, hogy ki nem sétált rajta az egész iskolaszoba. S ezen az öreg ajtón akkora repedések voltak, hogy a tanító úrék macskája mindig azon ugrált be.
Nekünk magunknak kellett összeeszkábálni azt a padot, amelyiken ültünk. Összeállt két-két jó pajtás, s addig fúrt-faragott, míg meg nem volt a pad. Egyik végén ült az egyik gyerek, másikon a másik.
Egyszer úgy belemerültünk a betűírásba, hogy meg se hallottuk a kopogtatást a csupa hasadék ajtón. Csak akkor ütöttük fel a fejünket, amikor már a tanító úr előtt állt a jövevény. Mezítlábas, vékonydongájú, sápadt fiúcska. Csuda, hogy el nem vitte a szél, míg idáig ért.

– Mi kéne, ha vóna, öcsikém? – kérdezte a tanító úr.
– Iskolába szeretnék járni – suttogta félénken a gyerek.
– Miféle legényke vagy te? Mi szél hozott ebbe a mi falunkba?
– Se apám, se anyám. Egy falubeli rokonom hozott ide magához.
– Kicsoda az a rokon?
– Öreg Bános pék.

Öreg Bános pék volt a legágrólszakadtabb ember a falunkban. Belőle űzött tréfát minden pajkos siheder.

– Hát neked mi a neved?
– Három Matyi.

Mesében se lehet ilyen furcsa nevet hallani. Tanító urunk is elmosolyodott, s jobban szemügyre vette szegény Három Matyit.

– Egy Matyinak is kicsi vagy, fiam, hát még háromnak! Hol adjak én most egyszerre három embernek helyet az iskolában?

Egyszerre összebújtunk valamennyien, és csendesen morogtunk:

– Ide nem ül! Ide nem fér! Csináljon magának padot!

Három Matyi zavarodottan sütötte le a szemét, s forgatta a kezében konya kalapját.

– Tudod mit, fiam – mondta a tanító úr. – Telepedjél meg a kuckóban! Ott lesz csak a jó világ a télen!

Nagy boglyakemencéje volt az iskolánknak, annak a zuga lett a Három Matyi tanyája. Sose volt még kuckónak odavalóbb lakója. Világéletemben nem láttam gyámoltalanabb teremtést a mi Matyinknál. Jókedvünket rajta tölthettük, soha annak szavát nem vehettük.

Annál többet vette a tanító úr. Karácsonyra Három Matyi volt a legjobb deák. Ha valami kérdést egyikünk se tudott: mondjad csak, Három Matyi! Ha mindnyájunknak megbicsaklott az esze a számtani példában: ugorj csak, Három Matyi! Ha írt, csupa gyöngyszem; ha leckét mondott, mint a vízfolyás.

Hanem egyszer annál csendesebb lett Három Matyi, még ha a tanító úr kérdezte is. Leckéjét ha fölmondta, csak makogott, hogy kín volt hallgatni. Mocskos, rendetlen lett az írása, hogy rossz volt nézni. Elhányta a betűket, hogy csak úgy kiabált egyik a másikért. Ha a tanító úr szólította, nem ugrott, mint a labda, hanem vánszorgott, mint egy törött szárnyú veréb.
– Mi bajod neked, Matyi fiam? – tudakolta tőle sokszor a tanító úr, megsimogatva beesett, sápadt orcáját.
– Nincs nekem semmi se – motyogta Matyi bágyadtan, s olyan fáradtan dőlt vissza a kuckóba, hogy szinte megsajnáltuk.

Nem haragudtunk már rá, hiszen nem volt már jobb deák ő se, mint mi. Nem dicsérte már a tanító úr se.
Szegény Matyi egyre fogyott, mint a megszegett kenyér. Egyszer megesett vele, hogy elaludt az iskolában, kezéből kiesett a könyv. Nekitámasztotta a fejét a kemencének, s úgy elszundikált, hogy csak arra ébredt fel, mikor a tanító úr megrázta a vállát.
– Kedves fiam, szedd össze a holmidat, és menj haza! Aki elalszik a könyve mellett, annak nincs semmi keresete az iskolában.

A fiú kivörösödött szemét a tanító úrra vetette, de nem szólt semmit. Összeszedte az egyet-mását, s könnybe lábadt szemmel kiment az iskolából.
Tanító urunk szomorúan nézett utána, aztán kedvetlenül járt le s fel az iskolában, kisvártatva pedig fölvette a kalapját.

– Gyerekek, legyetek csendben! Elmegyek Három Matyiékhoz.

Nem is volt nekünk kedvünk semmi dévajsághoz. Azon tanakodtunk, mi lesz most Három Matyival. Egyszerre csak visszajött a tanító úr, karján hozta Matyit, mint egy beteg galambot.

– Fiúk, álljatok fel! Tiszteljétek meg vele ezt a kis pajtásotokat, aki különb hős, mint Kinizsi Pál volt. Három Matyi gyönge, mint a harmat, s ez a gyönge gyermek négy hét óta alig fogta le a szemét éjféltől reggelig. Négy hét óta beteg az öreg Bános pék, s azóta Három Matyi süti helyette a kenyeret. Fiaim, becsüljétek meg ezt a kis hőst! Melyiktek ad neki helyet maga mellett?

Talpra ugrott az egész osztály.

– Én is, én is!

Egész életemben büszke leszek rá, hogy Három Matyi mellettem választott helyet magának.