"Mikor felnőtt gyermekem elhagyta a szülői házat, az elengedést nem volt könnyű feldolgoznom, ám cserébe igazi kincset kaptam az Élettől: unokáim születtek. 50 felett is új érzéseket élhetek át, személyiségem gazdagodott, és ahogy a gyerekek, éppúgy én is változom, formálódom velük."

Már a kezdeti izgalmakat, lányom várandósságának végigkísérését, a szülés és gyermekágy körüli pótolhatatlan pillanatokat és érzelmi hullámvasutat is különleges ajándékként éltem meg. A saját lányomat látni, kísérni a babavárás során, támogatni őt és párját a számtalan új helyzetben, jelen lenni számukra, amjikor csak szükség van rám - mindez nem teher, inkább csoda volt.

A baba körüli teendőkben segítséget nyújtani, részt venni az életükben, csendes tapintattal körülvenni a családot: nem fáradtság. Hála. Azt éreztem, hálás vagyok! Ezek a pillanatok soha nem térnek vissza, és sokszor könnyeztem meg mindezt, mikor hazamentem és nem láttak a gyerekek...

Azóta összesen már három unokám született. 
A felelősség súlya azért engem is újból megérintett, mikor először bízták rám a piciket néhány órára, később pedig egy-egy éjszakára. Évekkel később már napokra is. Hogyan tudok rájuk jól és eléggé vigyázni? Alkalmas vagyok rá? Hogyan kényeztethetem el őket jól? 

A születésükkel egy otthonos kis zug keletkezett a lelkemben: ott laknak ők, és onnan sugárzik rám a szeretetük a nap minden percében.
Ahogy az unokák nőttek, úgy férkőztek be egyre inkább a gondolataimba, és egyre nagyobb helyet kaptak a szívemben. Bárhol jártam, bármit csináltam, rájuk gondoltam.

És persze a lányomra. Hiszen ő most is az én kislányom.

Nehézség is akad bőven.

Megszokni, hogy már nem az én nevelési elveim az elsődlegesek. 

Elmondom a véleményem, ha úgy látom, hogy valami nem jól megy - úgy érzem, a szülői felelősség teljes mértékben nem múlik el soha -, de nem erőltetem rájuk. Ezt a határt is meg kellett tanulnom érezni. 
Alkalmazkodni a lányomék új, saját szabályaihoz, és nem ítélkezni.

Kitapasztalni, miben legyek határozott és miben lágyulhatok el. Mivel kényeztethetem el őket, és mivel nem. 

Mindez az odafigyelés és belső munka azonban megérte a fáradságot, mert a kapcsolatunk így jó, és aránylag sok időt töltünk együtt.

Az aggódás nagymamaként már nem fojtogatott úgy, mint annak idején, mert azt már el kellett engednem akkor, mikor a lányom kirepült a szülői házból: nem tudtam folyamatosan, mi történik vele, nem tudtam „megvédeni” -  most már látom, hogy ez készített fel, ez tett edzetté az unokákhoz.

És mit kaptam én?
Mindent! Még több feltétlen, rajongó szeretetet, örömteli várakozást, nevetést, rácsodálkozást és nyitottságot (mennyi mindent tanultam a gyerekektől!). Fitten tartanak testileg és szellemileg is - tartani kell a tempót!

Láthattam őket megszületni, fejlődni, sírni és nevetni, láthattam egyéniségük tiszta ragyogását kibontakozni, és mindebben aktívan részt vehetek a mai napig. Kell ennél nagyobb adomány?

Formáljuk, tanítjuk (és tanuljuk) egymást, oda-vissza. 
És ami még nagyszerű: nem érzem, hogy hasztalan lennék idős koromra! Hiszen legfőbb feladatom mára a család összetartása, és folytatódásának biztosítása, támogatása lett.

Létezhet ennél fontosabb és csodásabb szerep?

 

Szerző: Nagyszülők Lapja
Fotó: Freepik