„Kit ne foglalkoztatna a hosszú és kiegyensúlyozott házasság titka? Egy biztos: a harmonikus kapcsolatot sok-sok éven át fenntartani nem egyszerű feladat, és a kezdeti szerelem önmagában nem elég. A csodát megtartani mindkét fél életre szóló elkötelezettségét és erőfeszítését igényli. Számomra nagyszüleim mutatták erre a legszebb példát.” 

„Jómagam a 40-es éveimet taposom, és szeretett nagyszüleim már sajnos nem élnek. Mégsem telik el nap, hogy ne gondolnék rájuk, sőt, most látom igazán, milyen szerencsés is vagyok, hogy oly sok időt tölthettem velük, és szemtanúja lehettem kapcsolatuknak.

Igen nehéz gyermekkort mért rájuk a sors, mindketten nagy szegénységben éltek sok testvérükkel együtt - míg egymásra nem találtak. Apró, szerény kis otthonukban kezdték meg közös életüket, és ők voltak a legboldogabbak, mikor megszületett két lányuk: a keresztanyám, majd az én anyukám. 

A nehéz kezdet nem törte meg őket - sőt. Apránként, közösen építették fel életüket. Nem távoli, elérhetetlen álmokat szőttek, hanem a mindennapi célokért és gyermekeik jövőjéért dolgoztak, nap mint nap, vállt vállnak vetve, egymást támogatva.

A munkában értelmet, nyugalmat találtak, legyen szó a gyári munkáról, vagy akár az otthoni feladatokról – utóbbiból nagyapám is kivette a részét.

Számára magától értetődő volt mindez. Sokszor maga mosta a ruháit, ő járt vásárolni, gondozta a gyümölcsfákat, még saját szerszámait maga készítette el. Mindent megjavított a ház körül - de ha kellett, még a főzésbe is besegített. Sosem felejtett el virágot hozni Mamának, akár születésnapra, névnapra – akár „csak úgy”.

Én persze csak nagyszülőként láttam őket, de legfőbb emlékem velük kapcsolatban az együttműködés, az elfogadás és a humorérzék volt. Előfordultak ugyan nézeteltéréseik, de sosem tapasztaltam 2 percnél tovább tartó duzzogást, nem volt „nembeszélekveled”. Elütötték a dolgot egy vicces megjegyzéssel vagy megérintették egymás karját, és továbbléptek. 

A család jelentette számukra világuk középpontját. Mama igazi tyúkanyó volt, belül kemény, mint az acél, ám apró termetéhez csendes, gyengéd szeretet, örök mosoly és alázatosság társult. Megtanulta elfogadni azt, amit az élet rámér, és azzal együtt bölcs belenyugvással mindig tovább és továbbmenni. Süteményei, kézzel készített tésztái és főztje felülmúlhatatlanok voltak, és sokszor főzött nekünk a kert terméseiből.
Nagyapám határozott, becsületes és kitartó dolgozó volt, aki végigjárta a szamárlépcsőt és végül köztiszteletnek örvendő, szeretett vezetővé vált. Munka után azonban letette a védősisakot és rohant haza az Övéihez.
Még az utcában is szerették őket: mindenkihez volt egy kedves szavuk, gesztusuk vagy egy tányér süteményük. 
 

Emlékszem, minden este együtt csodálták meg munkájuk gyümölcsét, a virágzó és gazdag termésű kertet. Titkon néztem őket néha, ahogy esténként csendesen ülnek a padon, vagy beszélgetnek. Ez a kedves szokásuk változatlan maradt egészen 90 éves koruk után is. 

Az Élet nem kopott ki mindennapjaikból: egyszerű életet éltek ugyan, nem utazgattak, nem éltek luxusban, mégis nekik volt a leggazdagabb életük: sosem telt el nap anélkül, hogy ne hangzott volna el egy-egy bók, egy incselkedő mondat, amin mi is jót mosolyogtunk, vagy ne szorították volna meg egymás kezét. Szeretetük melegénél pedig mi, gyermekeik és unokáik még felnőttként is szívesen melegetünk, így sosem távolodtunk el egymástól teljesen.
 

Olyan példát mutattak, mely alapjaiban vált a részemmé. Szem előtt tartom mindazt, amit tőlük láttam - és a szívemben hordozom magammal. 
 

És sosem adom alább én sem.”

 

Szerző: Nagyszülők Lapja
Fotó: Freepik