Vajon nagyszülőként minden időt és energiát fel kell áldoznunk azért, hogy családunkat, gyermekeinket, unokáinkat támogassuk? Elítélendő, ha a nyugdíjas éveket szeretnénk saját választásaink szerint élni, vágyott és elhalasztott terveink megvalósításának szentelni? Erről ír az a nagymama, aki ennek kapcsán az egyensúlyra törekszik - és ezért nem riad vissza attól sem, hogy őszintén meghúzza a határait.

„Imádom a lányomat és az unokámat. De nem vagyok bébiszitter, sőt, bocsánatot sem fogok kérni azért, hogy így gondolom. 

Mikor a lányom felhív és azzal kezdi a mondandóját, hogy „Anya, arra gondoltam, hogy ráérnél-e…”, megtanultam, hogyan vegyek egy mély levegőt. Mert esküszöm, szeretem őt, és szeretek segíteni is neki - de már nem vagyok ugyanaz a nő, aki két évtizedet áldozott csak a családnak és az anyaságnak.  
Úgy döntöttem, ennek vége.

Jól emlékszem azokra az évekre. Folyamatos készenlét, szünet nélküli szükségletek, a saját identitásom teljes feladása. Mert én tényleg mindent beleadtam, amim csak volt. 
Jelen voltam. Átéltem. Benne voltam.

És kimerült voltam.

Most, az ötvenes éveimben szeretnék visszakapni valami értékeset: önmagamat.

A lányom nem mindig érti meg ezt. Ő csak a rátermett, elérhető anyát látja, aki, igen, mindennél jobban szereti az unokáját.
Amit azonban nem lát, az az a nő, akinek saját álmai, tervei, saját élete van. Egy olyan élete, ami nem mindig az elérhetőségről szól. 

Múlt hónapban megkérdezte, hogy vigyáznék-e az unokámra egy hétig, amíg ő elutazik dolgozni.
Nemet mondtam. 

Nem azt mondtam, hogy „talán”, vagy „hadd nézzem meg a naptáramat”, hanem egy világos, határozottan kedves „nemet”. Felajánlottam, hogy segítek neki alternatív gyermekfelügyeletet találni, és azt is, hogy akár egész hétvégére elhozom az unokámat. De egy egész hétre? Nem.

„De hiszen nyugdíjas vagy” - mondta. Mintha a nyugdíjazás azt jelentené, hogy egy olyan géppé váltam, ami gombnyomásra a család megmentőjévé vagy támogatójává válik.
 

A nyugdíj nem arról szól, hogy másoknak elérhető legyek. Hanem arról, hogy végre szabadon eldönthetem, mivel töltöm az időmet.

Oly mélyen szeretem az unokámat, hogy magam is meglepődöm néha. Mikor a kezemben tartom, és apró kezeit felém nyújtja...mikor rám néz azokkal a szemekkel, melyek kicsit a lányom szemeire emlékeztetnek, de ott ragyog bennük saját, utánozhatatlan fényük is... Akkor olyan túláradó szeretetet érzek, melyről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. 

De a szeretet nem jelent, nem jelenthet folyamatos áldozatot és kötelezettségvállalást. Vészhelyzetben nem kérdés, hogy mindent félredobnék. És jelen leszek minden fontos pillanatban. Bébiszitterkedem, segítek, támogatom őket. 

De a saját feltételeim szerint.

A lányom tanul is. Vannak kemény hetei, és mikor frusztrált, felhív, hogy segítsek, és elvárja, hogy szervezzem át az egész hetem...az életem. Én ilyenkor óvatosan emlékeztetem: „Szeretlek, és itt vagyok neked - de nem egy teljes munkaidős megoldásnak.”

Félmaratonra készülök. Kirándulást tervezek a barátnőimmel. Könyvet, írok amire nem volt időm, amikor őt neveltem. Ezek nem luxuskörülmények – ez jár a több évtizedes odaadó, teljes munkaidős anyaság után.

Az én generációm nőtagjai mindezt megértik. Mindent odaadtunk, mindent megtettünk gyermekeinkért. És most végre élni szeretnénk a mi időnket is!

Az unokám mindig tudni fogja, hogy szeretem, de így azt is meg fogja tanulni, hogy a nőknek teljesebb, gazdagabb életük is lehet, olyan, mely túlmutat az anyaságon vagy a nagymamaságon.
Amikor vele vagyok, csak rá figyelek, teljes, valódi jelenléttel. Összebújunk, együtt olvasunk, nekivágunk a babakocsival és csak kalandozunk. De ezeket a pillanatokat én is akarom, nem pedig a kényszer szülte őket.

Nem mellékszereplő szeretnék lenni az életükben, hanem főszereplő a sajátomban!

A szeretetem végtelen. De az időm nem az.”
 

Ezt is olvasd el! A nagyszülő is elfáradhat: ilyen a rabszolganagyszülő-szindróma!

 

Forrás: Facebook
Fotó: Freepik