Mikor az unokám megszületett, mindenben segíteni akartam a babával kapcsolatban. Minél többet jelen lenni, ölelni, altatni, etetni, és közben rengeteg tanáccsal láttam el a lányomat. Egy idő után kissé szótlanabb vált, és úgy láttam, nem bízik magában eléggé. Sokszor volt feszült, de nem mondta, miért. Akkor változtattam valamin - és ettől minden megváltozott...

Rájöttem, hogy addig szinte csak a babával foglalkoztam - de a lányommal kevésbé. Pedig a baba nem fog emlékezni arra, mit tettem érte babakorában, a lányom azonban igen! Mellette és a férje mellett kell állnom úgy, ahogy nekik a legjobb.

Rájöttem, hogy ha a legjobb, amit tehetek az unokámmal való kapcsolat érdekében, az az, ha a szüleivel jó kapcsolatot ápolok - hiszen egy csapat vagyunk, és mindennek ez az alapja.

Akkor kipróbáltam valami mást.

Meg kellett értenem, hogy nem elég az unokámra figyelni.
Meg kellett értenem, hogy a szabályaik, kéréseik, határaik nem ellenem vannak, hanem pont azért, hogy mind „egy oldalon állhassunk”. 

Elkezdtem jobban figyelni az igényeikre. Most tanácsok helyett figyelek. Javaslatok helyett kérdezek. Abban segítek, amit megfogalmaznak: ha kell, főzök vagy teregetek, ha egyedüllétre vágynak, lefoglalom magam mással, hiszen nekem is van életem, így egyensúlyban van minden. Ha kettesben töltött időre van szükségük, boldogan unokázom, és bár nálam megvannak a „nagyi szabályai”, azok sosem ütköznek élesen a szülők kéréseivel.

Tiszteletben tartom a kéréseiket az ajándékozás, az engedékenység és a mindennapi rutin tekintetében. Tartózkodom az irányítástól, az érzelmi befolyásolástól, és elfogadom, hogy hogyan legjobb számukra az ünnepi logisztika, hiszen nekik több helyre kell menniük.

Soknak hangzik, de ez nem olyan nagy erőfeszítés a gyakorlatban! A nagy része hozzáállás és döntés kérdése. Semmivel nem lett kevesebb vagy nehezebb az élet, sőt, tulajdonképpen letisztultabb is a helyzet, hiszen világos, mik a keretek, és azon belül még mindig kényelmesen mozoghatok.

Az unokámat…

...most is elkényeztetem – a szeretetemmel!
...most is elhalmozom – élményekkel, közös idővel, figyelemmel.

És ugyanúgy szívesen jönnek hozzám vagy látnak vendégül; ugyanúgy kellemes az együtt töltött idő, ha nem még meghittebb! Az együttműködésünk kölcsönös, számíthatok rájuk és ők is számíthatnak rám. 
Nagyszülőnek lenni egy új szerep. Nem egy újabb szülőség, hanem egy fontos szerep, melyben támasza lehetek azoknak, akik a legfontosabbak. És akkor csinálhatom jól, ha most egy lépéssel hátralépve figyelek, és gondoskodásomat, szeretetemet az új család életének kirakósába illeszkedve sugárzom tovább.

Ez nem csak működik – ez működik a legjobban!”

Fotó: Freepik